„Nem akarom, hogy a nagymamám otthonba kerüljön!” – Egy családi döntés drámája
– Nem lehet ezt így eldönteni! – kiáltottam fel, miközben a konyhaajtó mögött álltam, és hallgattam anyuék halk, de annál feszültebb beszélgetését. A hangom megremegett, ahogy beléptem hozzájuk. Anyu arca elvörösödött, apu csak lehajtotta a fejét.
– Zsófi, nem akartuk, hogy így tudd meg – mondta anyu halkan. – De muszáj beszélnünk erről. Nagyi már nem bírja egyedül. Mi pedig egész nap dolgozunk…
A szívem összeszorult. A nagymamám, Ilonka néni, egész gyerekkoromban mellettem volt. Ő főzte a legjobb tejbegrízt, ő tanított meg kötni, és amikor beteg voltam, ő ült az ágyam mellett. Most meg arról beszélnek, hogy elviszik egy idegen helyre?
– De hát ő nem akar menni! – tiltakoztam. – Hallottátok, mit mondott múltkor? Hogy itt akar maradni, amíg csak lehet.
Apu felsóhajtott:
– Tudom, kislányom. De mi lesz, ha elesik? Vagy ha elfelejti elzárni a gázt? Már kétszer is majdnem baj lett ebből.
Anyu szeme könnyes lett. Láttam rajta, mennyire gyötri a lelkiismeret. De én is éreztem a tehetetlenséget. Vajon tényleg nincs más megoldás?
Aznap este nem tudtam aludni. Csak forgolódtam az ágyban, és a nagyi arcát láttam magam előtt. Másnap reggel az iskolában is alig figyeltem. Délután hazafelé menet eldöntöttem: beszélek vele.
A nagyi a verandán ült, a régi horgolt terítője alatt gőzölgött a tea.
– Zsófika, miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte rögtön.
Leültem mellé, és halkan elmondtam neki mindent. Láttam rajta az ijedtséget és a sértettséget is.
– Hát már tényleg csak teher vagyok? – suttogta.
– Nem! – vágtam rá azonnal. – Én nem akarom, hogy elmenj! Megpróbálok segíteni…
De hogyan? Egy tizenhat éves lány mit tehet egy ilyen helyzetben?
Este újra szóba hoztam anyuéknak:
– Mi lenne, ha szerveznénk valakit, aki napközben ránéz? Vagy én is többet segíthetnék suli után…
Anyu fáradtan nézett rám:
– Zsófi, mi is próbáltuk már ezt. De a gondozónő drága, és te is tanulsz, sportolsz… Nem várhatjuk el tőled.
Apu közbevágott:
– Nem akarjuk elvenni tőled a nagymamád! Csak féltjük őt is…
Napokig tartott ez a huzavona. A családban mindenki feszült volt. A nagyi egyre csendesebb lett, mintha már lemondott volna mindenről.
Egyik este hallottam, ahogy telefonál valakivel:
– Nem akarok idegenek közé menni… De nem akarom terhelni őket sem…
Összeszorult a torkom. Rájöttem: nem csak nekünk nehéz ez a döntés, hanem neki is borzasztóan fájdalmas.
A következő hétvégén összeültünk mindannyian. Anyu elővette a papírokat az otthonról, apu próbált nyugodt maradni.
– Nagyi – kezdtem el halkan –, ha tényleg úgy érzed, hogy nem bírod már egyedül… akkor talán jobb lenne egy helyen, ahol vigyáznak rád. De ha csak egy kicsit is szeretnéd még itthon folytatni… én mindenben segítek!
A nagyi rám nézett könnyes szemmel:
– Zsófika, én itt érzem magam otthon. Itt vannak az emlékeim… De félek is. Félek attól, hogy egyszer tényleg baj lesz.
Anyu odalépett hozzá és átölelte:
– Mi sem akarjuk elengedni téged! De szeretnénk biztonságban tudni.
Végül abban maradtunk: keresünk egy gondozónőt heti három napra, és én is vállaltam, hogy suli után mindig hazaugrom hozzá. Apu vállalta a hétvégi nagybevásárlást és főzést.
Nem volt tökéletes megoldás – de legalább együtt döntöttünk róla. A nagyi arca kisimult, mintha visszakapta volna az életkedvét.
Azóta is gyakran eszembe jut: vajon jól tettük? Vajon tényleg lehet egyszerre szeretni és féltve elengedni valakit? Ti mit tennétek a helyemben?