Amikor az anyósom döntött helyettem: Egy elveszett hang és megtalált bátorság története
– Zsuzsa, ezt most azonnal el kell dönteni! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a banki papírokat nézegette. A keze remegett, de a hangja határozott volt. Márk, a férjem, csak némán bámulta a kávéscsészéjét, mintha abban keresné a választ. Én pedig ott ültem köztük, szinte láthatatlanul, mintha nem is rólam lenne szó.
A szívem hevesen vert. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy újabb hitelt vegyünk fel a közös házra, amiben igazából sosem éreztem magam otthon. De Ilona néni már eldöntötte: „Ez a legjobb megoldás, különben sosem lesztek rendes emberek!” – mondta, mintha csak ő tudná, mi kell nekünk.
Gyerekkoromban azt hittem, ha majd felnövök, lesz saját szavam. De amikor tizenkilenc évesen hozzámentem Márkhoz, minden olyan gyorsan történt. Az esküvő után egyből beköltöztünk az ő szüleihez Kispesten. Az első hónapokban még próbáltam alkalmazkodni: segítettem főzni, takarítani, mosni. De Ilona néni mindent jobban tudott. „Zsuzsa, a pörköltbe nem így kell tenni a paprikát!” „Zsuzsa, ne így hajtogasd a törölközőt!” Eleinte csak mosolyogtam rajta, de idővel minden nap egyre nehezebb lett.
Márk sosem állt ki mellettem igazán. Ha szóvá tettem valamit, csak annyit mondott: „Anyám már csak ilyen, ne vedd magadra.” De én magamra vettem. Minden egyes kritika egy újabb tüske volt a szívemben.
Aztán jött a nagy döntés: vegyünk fel közösen hitelt, hogy kibővítsük a házat. Ilona néni szerint ez mindannyiunk érdeke. Én viszont féltem. Mi lesz, ha nem tudjuk fizetni? Mi lesz, ha egyszer el akarunk költözni? De amikor megpróbáltam erről beszélni Márkkal, csak legyintett: „Anyám tudja, mit csinál.”
Aznap este nem bírtam aludni. Az ablakon át néztem a sötét udvart, hallgattam Ilona néni horkolását a fal túloldalán. Azt éreztem, hogy eltűntem. Hogy már nem vagyok Zsuzsa, csak valaki, aki mások döntéseit tűri.
Másnap reggel mégis ott ültem az asztalnál a papírokkal. Ilona néni diktálta az adatokat, Márk aláírt. Amikor rám került a sor, remegett a kezem. „Na, Zsuzsa! Mire vársz?” – szólt rám Ilona néni türelmetlenül.
Akkor valami eltört bennem. Letettem a tollat.
– Nem írom alá – mondtam halkan.
Ilona néni arca eltorzult.
– Hogyhogy nem? Ez mindannyiunk érdeke!
– Nekem nem az – feleltem. – Nem akarok így élni tovább.
Márk rám nézett, mintha most látná először az igazi arcomat.
– Zsuzsa…
– Sajnálom – mondtam neki is. – De nekem ebből elég volt.
Aznap este összepakoltam pár ruhát egy bőröndbe és hazamentem anyámhoz Zuglóba. Anyu sírva ölelt meg az ajtóban.
– Kislányom… mi történt?
– Csak… elfáradtam – suttogtam.
Az első napok furcsák voltak. Anyu mindent megpróbált, hogy jobb kedvre derítsen: főzött nekem húslevest, együtt néztük a régi családi fotókat. De én csak ültem az ágy szélén és azon gondolkodtam: hol veszítettem el önmagam? Miért hagytam, hogy mások döntsenek helyettem?
Egyik este anyu leült mellém.
– Zsuzsa, tudod… apáddal mi is sokat veszekedtünk régen. De mindig meghallgattuk egymást. Te is megérdemled, hogy meghallgassanak.
Sírtam. Nem szégyelltem már.
Eltelt pár hét. Márk egyszer felhívott.
– Visszajössz? Anyám azt mondja…
– Nem érdekel, mit mond anyád – vágtam közbe. – Most először azt szeretném tudni: te mit akarsz?
Csend lett a vonalban.
– Nem tudom – mondta végül halkan.
Letettem a telefont. Akkor értettem meg igazán: nem csak az anyósom döntött helyettem egész életemben, hanem én sem mertem soha kiállni magamért.
Elkezdtem munkát keresni. Elmentem egy zuglói könyvesboltba eladónak. Minden nap beszélgettem emberekkel, segítettem választani könyvet gyerekeknek és időseknek is. Lassan visszatért belém az élet.
Egy nap bejött egy fiatal lány az üzletbe. Zavartan kérdezte:
– Bocsánat… segítene? Nem tudom eldönteni…
Ránéztem és magamat láttam benne évekkel ezelőtt.
– Persze – mosolyogtam rá. – Néha nehéz dönteni. De hidd el: mindig van választásod.
Most itt ülök anyu konyhájában egy csésze tea mellett és arra gondolok: vajon hány nő él még ma is úgy Magyarországon, hogy mások döntenek helyette? Hányan mernek végül kiállni magukért?
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet csendben maradni anélkül, hogy teljesen elveszítenénk önmagunkat?