Osztozkodás – Egy magyar család drámája a lakás körül

– Nem fogom elhagyni ezt a lakást, amíg élek! – ordította Zsuzsa, miközben a nappali közepén állt, két ökölbe szorított kézzel. Az ablakon túl szürke, esős délután volt, a villamos csilingelése tompán szűrődött be a zuglói panelházba. Én, Márton, csak álltam az ajtóban, és próbáltam nem sírni.

– Zsuzsa, kérlek… – kezdtem halkan, de ő már lendült is tovább.

– Te mindig mindent el akarsz venni tőlem! Apánk halála óta csak ez megy! – kiabálta, és a hangja visszhangzott a kopár falakról.

A szívem összeszorult. Apánk három hónapja halt meg, hirtelen, egy szívinfarktus vitte el. Azóta minden szétesett. Anyánk vidéken él, magányosan, mi pedig itt maradtunk Budapesten, ketten egy örökölt lakással és egy csomó kimondatlan sérelemmel.

A központi kérdés: kié legyen a lakás? Zsuzsa szerint őé, mert ő ápolta apát az utolsó hónapokban. Szerinte én csak akkor jöttem, amikor már késő volt. Én viszont úgy éreztem, nekem is jogom van hozzá – hiszen én is a fia vagyok.

– Zsuzsa, nem akarom elvenni tőled. Csak azt szeretném, ha megegyeznénk. Eladjuk, felezünk, vagy… – próbáltam érvelni.

– Vagy mi? Hogy aztán te elvidd anyához a pénzt? – vágott közbe gúnyosan. – Tudom én jól, hogy neked mennyire kell most a pénz! Elváltál, albérletben laksz, fizeted a gyerektartást… De én is itt vagyok! Nekem sincs senkim!

A hangja megremegett. Hirtelen már nem haragudtam rá, csak sajnáltam. Mindketten elvesztettük az apánkat, és most egymást is elveszíthetjük.

– Zsuzsa… – léptem közelebb. – Nem akarok veszekedni. Nem akarok úgy járni, mint azok a családok, akik évekig pereskednek egy lakás miatt. Nézd meg a szomszédokat! A Kovácsék már öt éve nem beszélnek egymással az örökség miatt.

Zsuzsa leült a kanapéra. A könnyei végigfolytak az arcán.

– Nem tudom elengedni ezt a helyet – suttogta. – Itt nőttünk fel… Itt volt minden karácsonyunk, minden veszekedésünk is… Ha eladjuk, mintha apa is eltűnne végleg.

Leültem mellé. Egy ideig csak csendben ültünk. Aztán megszólaltam:

– Tudod, hogy nekem is fáj? Nekem is hiányzik apa. De nem oldhatjuk meg így… Nem akarom elveszíteni a testvéremet is.

Hosszú percekig hallgattunk. Aztán Zsuzsa hirtelen felállt.

– Jó – mondta halkan. – Beszéljünk anyával.

Aznap este felhívtuk anyát. A vonal másik végén fáradt volt a hangja.

– Gyerekeim… Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek. Apátok sem ezt akarná. Ha kell, adjátok el a lakást. Felezzétek meg. Vagy lakjatok benne felváltva… Csak ne gyűlöljétek egymást!

Letettük a telefont. Zsuzsa rám nézett.

– Te tényleg el tudod engedni ezt a helyet? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – vallottam be –, de muszáj lesz.

A következő hetekben próbáltunk kompromisszumot találni. Elmentünk egy ügyvédhez is. Közben minden nap újabb és újabb viták törtek ki: kié legyen az apai könyvtár? Ki vigye el a régi szekrényt? Melyikünknek van nagyobb joga az emlékekhez?

Egyik este Zsuzsa váratlanul beállított hozzám az albérletbe.

– Márton… – kezdte bizonytalanul –, beszéltem egy ingatlanossal. Szerinte most jó áron el lehetne adni a lakást.

– És te mit szeretnél? – kérdeztem óvatosan.

– Azt hiszem… inkább legyen pénzünk és békénk, mint egy üres lakás és harag – mondta halkan.

Megöleltük egymást. Mindketten sírtunk.

Az eladás után feleztünk mindent: pénzt, könyveket, emlékeket is. Azóta ritkábban találkozunk, de amikor igen, már nem veszekszünk.

Néha még most is álmodom arról a zuglói lakásról: apám hangját hallom benne, anyám nevetését, Zsuzsa gyerekkori sírását. Vajon tényleg jól döntöttünk? Vajon lehet-e újra család azután, hogy mindent szétzilált egy lakás?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri egy örökség miatt elveszíteni a testvéredet?