„Nem látok több értelmet a fiadban, ezért elhagyom” – Egy magyar anyós vallomása

– Erzsi néni, én ezt már nem bírom tovább. Nem látok több értelmet Gáborban. Elhagyom őt – mondta Dóra, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a keze remegett a bögre felett.

A szívem összeszorult. Azt hittem, csak egy újabb veszekedés lesz, mint annyiszor az elmúlt években. De most valami végleges volt Dóra hangjában. Az ablakon túl szürke volt az ég, és a házban is mintha minden fény kialudt volna.

– Dóra, gondold át még egyszer – kérleltem halkan. – A kisfiad, Marci… és Gábor…

– Erzsi néni, Gábor már nem az az ember, akit kilenc éve megismertem. Amióta elvesztette a munkáját, csak ül otthon, nézi a tévét vagy a telefonját nyomkodja. Én meg nyolc éve gürcölök a gyeden, aztán visszamentem dolgozni, hogy fizessük a lakáshitelt. Már nem bírom egyedül.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg eső. Tudtam, hogy Dórának igaza van – Gábor tényleg megváltozott. De hát ki ne változna meg, ha hónapokig hiába keres munkát? Ha minden nap csak azt hallja: „Sajnáljuk, de nem önt választottuk.”

Visszagondoltam arra a napra, amikor Gábor és Dóra először hozták haza Marcit. Milyen büszkék voltak! Aztán jött a hitel: egy panel a XI. kerületben – nem álomotthon, de legalább saját. Hat hónap múlva Gábor munkahelye megszűnt. Akkor még azt hittük, gyorsan talál majd újat.

– Anya, ne aggódj – mondta akkor Gábor. – Most pihenek egy kicsit, aztán keresek valami jobbat.

De az idő telt. A pihenésből apátia lett. Dóra egyre többet dolgozott, Gábor egyre kevesebbet beszélt. Én próbáltam segíteni: főztem rájuk, vittem Marcit oviba, de úgy éreztem magam, mint aki egy süllyedő hajón próbál vödrözni.

A családi ebédek is megváltoztak. Régen nevetés volt és vita arról, ki főzi jobban a töltött káposztát. Most csend volt és feszültség. Egy alkalommal Dóra kiborult:

– Gábor! Nem bírom már ezt! Hónapok óta nem keresel rendes munkát! Mit csinálsz egész nap?

– Próbálkozom… – dünnyögte Gábor.

– Próbálkozol? Az nem elég! Marcinak példát kellene mutatnod!

Én csak ültem ott, és próbáltam nem sírni. Tudtam, hogy mindketten szenvednek. Dóra túlterhelt volt, Gábor pedig elveszett.

Aztán jöttek a csekkek: közös költség, villanyszámla, hiteltörlesztő. Egyik este Dóra sírva hívott fel:

– Erzsi néni… nem tudom tovább csinálni. Minden rám szakad. Már nem szeretem Gábort… vagy legalábbis nem tudom szeretni így.

Próbáltam beszélni Gáborral:

– Fiam, tenned kell valamit! Nem hagyhatod, hogy széthulljon a családod!

– Anya… én már nem tudom hogyan tovább. Mindenhol csak elutasítanak. Már azt sem tudom, ki vagyok.

Aznap éjjel alig aludtam. Vajon mit rontottam el? Túl sokat segítettem? Vagy túl keveset? Miért nem tudtam megmenteni őket?

Dóra végül összepakolt. Marci sírt, amikor elvitte magával.

– Anya… miért megyünk el? Apa nem jön velünk?

Dóra csak annyit mondott:

– Most egy ideig külön leszünk apával.

Gábor némán ült a kanapén. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, mintha az egész lakás kiürült volna.

Hetek teltek el így. Néha Dóra felhívott: „Erzsi néni, minden rendben van Marcival.” Néha Gábor is átjött hozzám vacsorára – de csak ült és bámulta az asztalt.

Egyik este Marci rajzot hozott nekem: három pálcikaembert kézen fogva.

– Ez mi? – kérdeztem tőle.

– Ez mi vagyunk: anya, apa és én… együtt.

A szívem majd megszakadt.

Most itt ülök a konyhában egyedül, és azon gondolkodom: hol rontottuk el? Miért olyan nehéz ma Magyarországon egy családnak együtt maradni? Vajon tényleg nincs már remény? Vagy csak feladtuk túl hamar?

Ti mit gondoltok? Van még visszaút egy ilyen helyzetből? Vagy néha tényleg jobb külön folytatni?