Nem tudok a tükörbe nézni – Egy lány vallomása az apja otthonba adásáról

– Nem, nem megyek! – kiáltotta apám, miközben görcsösen kapaszkodott a régi, kopott fotel karfájába. A szobában fojtogató volt a csend, csak a falióra kattogása és az ő zihálása töltötte be a teret. Anyám régen meghalt, a testvérem Németországban él, és minden felelősség rám szakadt. Ott álltam előtte, remegő kézzel, könnyes szemmel, és próbáltam elmagyarázni neki, hogy ez mindkettőnknek jobb lesz. De hogyan mondhattam volna el azt, amit én magam sem hittem el igazán?

Gyerekkoromban apám volt az egész világom. Minden este ő mesélt nekem, ő tanított biciklizni a panelház mögötti parkolóban, ő védett meg, amikor az iskolában csúfoltak. „Ne félj, Zsófi, én itt vagyok” – mondta mindig. Most pedig én mondtam neki ugyanezt, de már nem hitte el.

Az utóbbi években minden megváltozott. Apám egyre feledékenyebb lett, néha rám sem ismert. Először csak a kulcsait hagyta el, aztán már azt sem tudta, hol van. Egyszer éjjel eltűnt otthonról; órákig kerestem a sötétben, végül egy rendőr hozta vissza a közeli játszótérről. Akkor döntöttem el: nem mehet ez így tovább.

A családunkban sosem beszéltünk az érzésekről. Anyám halála után apám még inkább bezárkózott. Én próbáltam tartani magam, de minden nap egyre nehezebb lett. A munkahelyemen is egyre többet hibáztam, a főnököm már többször figyelmeztetett. A barátaim lassan elmaradtak mellőlem – ki akarna folyton csak panaszkodást hallgatni?

A döntés napján egész éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, és hallgattam apám horkolását a szomszéd szobából. Reggelre eldöntöttem: felhívom az idősotthont a város szélén. A nővér kedves volt a telefonban, de a hangja mögött ott bujkált az unalom és a rutin. „Sokan vannak így ezzel, higgye el” – mondta.

Amikor eljött az indulás ideje, apám makacsul ellenállt. – Zsófi, miért csinálod ezt velem? – kérdezte megtörten. Nem tudtam válaszolni. Csak álltam ott, mint egy bűnös gyerek.

Az autóban végig csendben ültünk. Az ablakon túl Budapest szürke házai suhantak el mellettünk. Apám néha rám nézett, de a tekintetében már nem volt harag – csak végtelen szomorúság.

Az otthonban steril szag fogadott minket. A folyosón tolószékes nénik és bácsik ültek némán vagy motyogva maguk elé. Egy nővér átvette tőlem apámat; ő csak állt ott elveszetten, mint egy kisgyerek az első napján az óvodában.

– Ugye visszajössz? – kérdezte halkan.
– Igen, apa – suttogtam.

Hazafelé vezetve sírtam. Nem tudtam abbahagyni. Otthon üresen tátongott minden: a fotel, ahol apám ült; a konyhaasztal, ahol együtt reggeliztünk; az ágy, ahol gyerekként mellé bújtam viharos éjszakákon.

A testvéremmel telefonon beszéltem este. – Zsófi, nem volt más választásod – mondta Gábor fásultan. De ő már évek óta nem látta apánkat igazán.

Az első hét nehezen telt. Minden nap bementem hozzá az otthonba. Eleinte örült nekem, de egyre gyakrabban nézett rám idegenül. Egy alkalommal azt kérdezte: – Maga ki?
A szívem majd megszakadt.

A nővérek szerint ez természetes folyamat. „Az Alzheimer ilyen” – mondják vállvonogatva. De nekem nem természetes semmi abból, hogy az apám már nem ismer fel.

Egy este felhívott az egyik nővér: – Zsófia, ma elesett az édesapja a fürdőben. Nincs nagy baj, de jobb lenne, ha holnap bejönne.
Másnap ott ültem mellette az ágyon. Ő csak nézett maga elé üres tekintettel.
– Apa… itt vagyok – mondtam halkan.
Nem válaszolt.

Azóta minden nap úgy érzem magam, mintha elárultam volna azt az embert, aki egész életemben védett engem. A barátaim szerint túl szigorú vagyok magammal; de ők nem tudják, milyen érzés minden reggel úgy felkelni, hogy tudod: valaki miattad van egy idegen helyen.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentrálok. Egyik nap a főnököm félrehívott:
– Zsófi, minden rendben otthon?
Csak bólintottam.

Az utcán néha látok idős embereket a parkban ülni vagy unokáikkal játszani. Ilyenkor összeszorul a torkom: vajon én is ott lehetnék még apámmal? Vagy tényleg nem volt más választásom?

A karácsony közeledtével különösen nehéz minden. Gyerekként ez volt a kedvenc időszakom: együtt díszítettük a fát, apám mindig hamisan énekelt és nevettünk rajta. Most csak egyedül ülök a nappaliban és hallgatom a csendet.

Egy este leültem a tükör elé és sokáig néztem magam. Vajon jó ember vagyok még? Megbocsáthatom magamnak valaha ezt? Vagy örökre ezzel a bűntudattal kell együtt élnem?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak egy ilyen döntést?