„Zniszczyłaś mi dzieciństwo…” – Egy anya vallomása a lánya vádjai után
– Zsófi, kérlek, ne mondd ezt… – A hangom remegett, ahogy a konyhaasztalnál ültem, és néztem a lányomat. A tekintete kemény volt, szinte idegen. Az arca, amit annyiszor simogattam álomba, most elfordult tőlem.
– De hát ez az igazság! – csattant fel. – Soha nem voltam elég jó neked. Mindig csak azt nézted, mit csinálok rosszul. Nem emlékszem egyetlen olyan napra sem, amikor igazán boldog lettem volna otthon.
A szívem összeszorult. Azt hittem, mindent megtettem érte. Egyedül neveltem fel, miután az apja, Gábor, elhagyott minket, amikor Zsófi még csak hétéves volt. Akkor azt mondtam magamnak: erősnek kell lennem. Nem sírhattam előtte, nem mutathattam gyengeséget. Dolgoztam reggeltől estig a könyvelőirodában, hogy mindene meglegyen. Talán túl szigorú voltam? Túl sokat vártam el?
– Zsófi… – próbáltam újra, de ő már felállt.
– Nem akarok erről beszélni! – kiáltotta, és kiviharzott a lakásból.
Ott maradtam egyedül a csendben. A falióra kattogása szinte fülsiketítő volt. Visszhangzott bennem minden szó: „Zsófi, tanulj még egy kicsit!”, „Zsófi, ne lófrálj annyit!”, „Zsófi, nem mehetsz bulizni!” Mindig csak aggódtam érte. Nem akartam, hogy úgy járjon, mint én. Anyám is kemény asszony volt – talán túl kemény is –, de soha nem mondta ki azt a szót: szeretlek.
Emlékszem egy estére, amikor Zsófi tizenkét éves volt. Sírva jött haza az iskolából. Megint csúfolták a ruhája miatt. Nem tudtam újat venni neki, csak turkálóból öltöztettem. Akkor is csak annyit mondtam: „Ne törődj velük! Az élet nem igazságos.” Most már tudom, mennyire vágyott volna egy ölelésre vagy egy kedves szóra.
A következő napokban Zsófi nem jött haza. Az üzeneteimre nem válaszolt. A barátnőjénél húzta meg magát. Éjszakánként forgolódtam az ágyban, újra és újra lejátszottam fejben minden veszekedésünket, minden kimondatlan mondatot.
Egyik este csöngettek. Kinyitottam az ajtót: ott állt Zsófi, karikás szemekkel.
– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.
Leültünk egymással szemben. Sokáig csak néztük egymást.
– Anya… – kezdte végül –, én nem akarok haragudni rád. De annyi minden fáj bennem. Úgy érzem, sosem lehettem önmagam melletted.
– Tudom – suttogtam –, és sajnálom. Annyira féltem attól, hogy elveszítelek… hogy rossz anya leszek… hogy nem tudok mindent megadni neked…
– De anya – nézett rám könnyes szemmel –, nekem nem pénz kellett volna vagy új ruha. Csak te… hogy szeress úgy, ahogy vagyok.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hirtelen minden teher rám szakadt: a magányos évek, az anyám ridegsége, Gábor árulása… és az én saját hibáim.
– Nem tudtam jobban csinálni – vallottam be remegő hangon. – Senki sem tanított meg rá. Csak azt akartam, hogy erős legyél…
– De én csak gyerek voltam! – tört ki belőle a zokogás.
Átöleltem őt. Először éreztem igazán közel magamhoz hosszú évek óta.
Azóta sokat beszélgetünk. Elmentünk együtt egy családterapeutához is. Nehéz kimondani a múlt hibáit, még nehezebb megbocsátani magunknak és egymásnak. De talán most először van esélyünk arra, hogy új alapokra helyezzük a kapcsolatunkat.
Sokszor gondolkodom azon: vajon hány magyar családban hangzanak el ilyen mondatok? Hány anya cipeli magában a bűntudatot? És vajon lehet-e valaha igazán jóvátenni azt, amit elrontottunk?
„Lehet még újrakezdeni? Meg tudunk bocsátani egymásnak – és önmagunknak?”