Elhagytam a családom egy másik nőért – és most minden éjjel megbánom
– Hogy tehetted ezt velünk, Gábor? – Zsuzsa hangja remegett, ahogy a nappali közepén állt, kezében a bőröndömmel. A gyerekek a szobájukban sírtak, én pedig ott álltam, mint egy áruló, aki épp most döfte hátba a saját családját.
Nem tudtam ránézni. A padlót bámultam, mintha ott találnék választ arra, miért döntöttem így. Az elmúlt hónapokban minden este azt képzeltem, hogy boldogabb lehetek valaki mással. Hogy az új szerelem, amit Éva iránt éreztem, mindent megér. Hogy a szenvedély majd kitölti azt az űrt, amit a hétköznapok szürkesége hagyott bennem.
– Apa, ne menj el! – kiáltotta Bence, a fiam, miközben Zsuzsa próbálta visszatartani a könnyeit. A kislányom, Anna csak némán nézett rám, mintha nem értené, mi történik. Talán tényleg nem értette. Talán én sem értettem igazán.
Aztán becsuktam magam mögött az ajtót. Aznap este Éva lakásán aludtam, de a lelkem valahol máshol bolyongott. Éva ölelése sem tudta elnyomni azt a fájdalmat, amit magam mögött hagytam.
Az első hetekben próbáltam elhitetni magammal, hogy jól döntöttem. Éva fiatalabb volt, izgalmasabb, és minden pillanatban azt éreztette velem, hogy fontos vagyok. De ahogy múltak a napok, egyre inkább hiányzott az otthonom csendje, Zsuzsa mosolya reggelente, a gyerekek nevetése. Hiányzott az a biztonság, amit csak egy család adhat.
Egy este Éva vacsorát főzött. Próbált kedves lenni, de valami mindig hiányzott. – Miért vagy ilyen csendes mostanában? – kérdezte.
– Csak fáradt vagyok – hazudtam. Valójában minden gondolatom Zsuzsa körül forgott. Vajon hogyan bírja nélkülem? Vajon Bence még mindig sír esténként? Anna vajon már elfelejtette az ölelésemet?
A barátaim közül többen hátat fordítottak. Anyám is csak annyit mondott: – Fiam, ezt nem így kellett volna…
A munkahelyemen is megváltozott minden. Már nem volt kedvem viccelődni a kollégákkal. Egyre többször ültem magamba roskadva az irodában, és azon gondolkodtam, hogyan jutottam idáig.
Egy nap Zsuzsa felhívott. – Gábor, Bence beteg lett. Légyszíves, gyere el hozzá! – A hangja fáradt volt és rideg.
Azonnal indultam. Amikor beléptem a régi otthonomba, minden ismerős volt és mégis idegen. Bence az ágyban feküdt lázasan. Leültem mellé és megsimogattam a homlokát.
– Apa… visszajössz hozzánk? – kérdezte halkan.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott és néztem őt, miközben Zsuzsa az ajtóban állt összefont karral.
Aznap este sokáig maradtam. Zsuzsa nem szólt hozzám többet, csak néha rám pillantott szomorúan. Amikor elmentem, Anna odaszaladt hozzám és átölelt.
– Szeretlek, apa – suttogta.
Az autóban ülve sírtam először igazán. Rájöttem, hogy mindent elvesztettem: a családomat, a barátaimat, önmagamat is.
Évával egyre többet veszekedtünk. Ő nem értette meg, miért vagyok folyton szomorú. Egy este azt mondta:
– Ha ennyire hiányzik a családod, miért nem mész vissza hozzájuk?
De már késő volt. Zsuzsa nem akart többé visszafogadni. A gyerekek is megváltoztak: Bence bezárkózott magába, Anna pedig egyre ritkábban keresett.
Most egyedül ülök egy albérletben valahol Zuglóban. A falakon régi családi fotók helyett üres szögek merednek rám. Minden este azon gondolkodom: megérte? Megérte feladni mindent egy múló szenvedélyért?
Talán sosem fogom megtudni a választ. De egy biztos: minden éjjel megbánom azt a döntést.
Vajon hányan vannak még így ezzel? Hányan hiszik azt, hogy máshol boldogabbak lesznek – csak azért, hogy végül rájöjjenek: az igazi értékeket már rég elvesztették?