„Amikor megjön a nyugdíjad, maradok még nálad” – Egy nagymama és unokája története

– Mama, mikor jön már meg a nyugdíjad? – kérdezte Bence, miközben az ajtófélfának dőlve nézett rám. A hangja nem volt türelmetlen, inkább fáradt, mintha már túl sokszor tette volna fel ezt a kérdést. A konyhaasztalon félig üres teáscsésze gőzölgött, én pedig épp a gyógyszereimet rendezgettem.

– Holnap, kisfiam – feleltem halkan, próbálva elrejteni a hangomban megbúvó szomorúságot. – Tudod, mindig hó elején jön.

Bence csak bólintott, aztán eltűnt a szobájában. Az ajtó halkan csukódott mögötte. Egy pillanatig csak ültem ott, és hallgattam a lakás csendjét. A régi panelek között minden hang visszhangzik: a szomszéd néni tévéje, a lift zúgása, és most az én gondolataim is.

A lányom, Ágnes három éve ment ki Németországba dolgozni. Azt mondta, csak pár hónap lesz, amíg összeszedi magát, de azóta is csak ritkán hív. Bencét rám bízta, mondván, nálam jobb helyen nem lehetne. Az első hónapokban még minden este együtt vacsoráztunk, beszélgettünk az iskoláról, fociról, barátokról. De ahogy telt az idő, Bence egyre zárkózottabb lett. Most már alig beszél hozzám.

A pénz mindig kevés volt. A nyugdíjam épphogy elég a rezsire és az élelmiszerre. Néha Ágnes küldött egy kis pénzt, de egyre ritkábban. Bence tizennégy éves lett idén. Szüksége lenne új cipőre, telefonra, zsebpénzre – mindarra, amit a többi gyereknek megadnak a szülei. Én csak azt tudom adni neki, amit tudok: meleg ételt, tiszta ruhát és egy ölelést esténként.

Egyik este vacsora közben Bence váratlanul megszólalt:
– Mama, ha megjön a nyugdíjad, veszel nekem új cipőt?
– Persze, kisfiam – mondtam gyorsan. – De lehet, hogy várni kell még egy kicsit…
– Ha nem lesz cipőm, akkor inkább elmegyek apához – vágta rá hirtelen.
A szívem összeszorult. Az apja sosem törődött vele igazán. Tudtam, hogy csak dühből mondja, de akkor is fájt.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon rosszul csináltam valamit? Elég vagyok neki? Vagy csak egy pénzautomata vagyok számára? Ezek a gondolatok mardostak belülről.

Másnap reggel Bence már korán elment iskolába. Én pedig leültem a régi fotelomba és elővettem Ágnes levelét, amit még tavaly karácsonykor küldött. „Mama, tudom, hogy nehéz neked egyedül Bencével. Hálás vagyok mindenért.” – írta benne. De vajon tényleg hálás? Vagy csak megnyugtatja magát ezzel?

A hétvégén Bence barátai átjöttek hozzánk. Hallottam, ahogy nevetnek a szobában. Egyikük megjegyezte:
– Te legalább kapsz zsebpénzt! Az én anyám mindent elkölt magára.
Bence csak vállat vont:
– Nekem is csak akkor van pénzem, ha mama megkapja a nyugdíját.
A gyerekek nevettek rajta. Én pedig kint álltam a konyhában és úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a lakásban.

Este Bence odajött hozzám:
– Haragszol rám?
– Nem haragszom – feleltem halkan. – Csak néha úgy érzem, nem tudok mindent megadni neked.
– Nem baj – mondta halkan. – Csak… néha irigylem a többieket.
– Tudom – simogattam meg a fejét. – De én mindig itt leszek neked.

Aznap este először ölelt át őszintén hónapok óta.

A következő héten Ágnes felhívott videón:
– Mama, minden rendben?
– Igen – hazudtam. – Bence jól van.
– Küldök pénzt jövő héten – ígérte.
– Nem a pénz hiányzik – mondtam ki végül remegő hangon. – Hanem te.
Ágnes elhallgatott egy pillanatra.
– Tudom… De most nem tudok hazajönni.
Letettem a telefont és sírtam. Nem akartam, hogy Bence meglássa.

A hónap végén végre megjött a nyugdíjam. Elmentünk együtt cipőt venni Bencének. Az üzletben halkan megszólalt:
– Köszönöm, mama.
Hazafelé menet csendben sétáltunk egymás mellett. Azt hiszem, mindketten éreztük: valami megváltozott köztünk.

Most itt ülök az ablakban és nézem az esti fényeket. Vajon tényleg csak addig marad velem Bence, amíg szüksége van rám? Vagy egyszer majd rájön, hogy nem csak pénzt adhatok neki? Ti mit gondoltok: meddig vagyunk fontosak egymásnak igazán?