„Nem vagy elég menő, mama!” – Egy nagymama szíve szakad meg

– Mama, ne gyere értem az iskolába, jó? – Lili hangja remegett, de próbált határozottnak tűnni. A konyhaasztalnál ültem, a kezem még lisztes volt a pogácsasütéstől. Megállt bennem az ütő. – Miért ne mennék? – kérdeztem halkan. – Mert… mert ciki vagy. Nem úgy nézel ki, mint a többi nagymama. Ők fiatalosak, festik a hajukat, divatos ruhákat hordanak. Te meg… mindig ugyanazt a kötött kardigánt veszed fel.

A szívem összeszorult. Lili volt az én szemem fénye. Amikor megszületett, én voltam mellette a legtöbbet – a lányaim dolgoztak, én vittem-hozta oviba, iskolába. Én tanítottam meg biciklizni, én kötöttem neki az első sálat. Még most is emlékszem, ahogy az ölemben ülve hallgatta a régi magyar népmeséket, vagy amikor együtt sütöttük a lekváros bukta tésztáját.

Most pedig ott áll előttem egy kamaszlány, aki szégyell engem. Aki azt kívánja, bárcsak láthatatlan lennék.

– Lili, tudod, hogy én… – kezdtem volna, de félbeszakított. – Ne haragudj, mama! Csak… nem akarom, hogy csúfoljanak miattad. A többiek anyukái fiatalosak, menők. Te meg…

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, és éreztem, ahogy valami végleg eltörik bennem.

Aznap este sokáig ültem a régi fotelban. Elővettem egy fényképalbumot: Lili kisgyerekként az ölemben, maszatos arccal nevet rám. Egy másik képen együtt szedjük a meggyet a kertben. Akkor még minden egyszerű volt.

Másnap reggel a lányom, Zsuzsa hívott fel. – Anya, ne vedd magadra! Tudod, milyen ez a korosztály…

– De hát én mindent érte tettem! – fakadtam ki. – Én voltam neki az anyja is, amikor te dolgoztál! Most meg szégyell?

– Anya… most más világ van. A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni egymással. Lili csak be akar illeszkedni.

– És én? Nekem ki segít beilleszkedni ebbe az új világba?

Zsuzsa hallgatott. Aztán csak annyit mondott: – Próbálj meg változtatni egy kicsit. Menj el fodrászhoz! Vegyél valami új ruhát! Hátha segít.

Egész nap ezen gondolkodtam. Tényleg ennyire ciki vagyok? Felpróbáltam Zsuzsa régi blúzát – szorított. A hajamat is próbáltam másképp fésülni, de csak nevetségesnek éreztem magam.

Este Lili csendben jött haza. Leült mellém a kanapéra.

– Haragszol rám? – kérdezte halkan.

– Nem haragszom – feleltem –, csak fáj.

– Sajnálom… Csak… nem akarom, hogy bántsanak az iskolában.

– Tudod, Lili – mondtam –, amikor te kicsi voltál, nem érdekelt semmi más, csak hogy boldog légy. Most is csak ezt szeretném. De ha ehhez az kell, hogy megváltozzak…

– Nem akarom, hogy megváltozz! Csak… nem tudom…

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Lili odabújt hozzám.

– Szeretlek, mama – suttogta.

Aznap éjjel nem aludtam sokat. Reggel elmentem a piacra friss zöldséget venni. Az egyik ismerősöm, Marika néni odajött hozzám.

– Mi baj van veled? Olyan szomorú vagy.

Elmeséltem neki mindent.

– Tudod mit? – mondta Marika néni –, az én unokám is ilyen volt tizenhárom évesen. Most már huszonöt és minden nap felhív! Ez csak egy korszak.

De nekem nem volt elég vigasz ez a mondat.

Délután Lili barátnői jöttek át tanulni. Hallottam, ahogy nevetgélnek a szobában.

– Az én mamám mindig süt nekünk valamit! – dicsekedett az egyik lány.

Lili csak hallgatott.

Bementem hozzájuk egy tálca pogácsával.

– Köszönjük szépen! – mondták udvariasan.

Lili rám se nézett.

Este Zsuzsa hívott újra.

– Anya, ne görcsölj ezen! Lili szeret téged. Csak most fontosabb neki, hogy mit gondolnak róla a többiek.

– És én? Nekem ki fontos?

Zsuzsa sóhajtott.

– Anya… nekünk is nehéz ez az egész.

Napok teltek el így: Lili kerülte a tekintetem, én pedig egyre magányosabbnak éreztem magam ebben a házban. A falakon ott lógtak a régi képek: családi karácsonyok, születésnapok – mindegyiken mosolygunk. Most pedig mindenki rohan valahová: Zsuzsa dolgozik reggeltől estig; Lili tanul és próbál megfelelni; én pedig csak várok valamire… talán egy ölelésre.

Egyik este Lili odajött hozzám.

– Mama… holnap lesz az iskolában egy családi nap. Eljössz?

Meglepődtem.

– Nem ciki leszek?

Lili elmosolyodott.

– Nem érdekel már. Szeretném, ha ott lennél.

Másnap felvettem a legszebb ruhámat – azt a halványkék blúzt, amit még Zsuzsa esküvőjén viseltem. A hajamat is megfésültem rendesen. Amikor beléptünk az iskolába, Lili büszkén fogta meg a kezemet.

A többi gyerek anyukája tényleg fiatalosabb volt nálam: magas sarkú cipőben jöttek és márkás táskákat hordtak. De amikor Lili bemutatott nekik – „Ő az én mamám!” –, akkor rájöttem: nem kell megváltoznom ahhoz, hogy szeressenek.

Hazafelé menet Lili átkarolt.

– Sajnálom, hogy megbántottalak – mondta halkan.

– Én is sajnálom… hogy nem értettem meg rögtön, milyen nehéz neked mostanában.

Otthon együtt sütöttünk almás pitét. Nevetett, amikor lisztes lett az orra. Akkor újra azt éreztem: talán mégsem múlt el minden.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire fontos lett a külsőség? Vagy csak mi öregek felejtjük el időben kimondani: „Szeretlek úgy is, ahogy vagy”? Ti mit gondoltok erről?