Fényűzés a Rózsadombon, könnyek Kőbányán: Anyám sosem fogadta el Gábort

– Már megint ebben a szakadt kabátban jössz, Eszter? – Anyám hangja élesen hasított át a konyhán, ahol épp próbáltam Leventét megetetni. – Nem szégyelled magad? Az én lányom így néz ki?

A kanál megállt a kezemben. Gábor a nappaliban próbált csendben maradni, de hallottam, ahogy összeszorítja a fogát. Levente mosolygott rám, ahogy mindig, mintha nem is érzékelné a feszültséget. De én éreztem. Minden nap. Minden percben.

Anyám sosem fogadta el Gábort. Szerinte egy rendes férfi nem él Kőbányán albérletben, nem dolgozik kétkezi munkásként, és főleg nem keres kevesebbet, mint amennyit ő egyetlen táskára költött a Váci utcában. Amikor bejelentettem neki, hogy Gáborral összeházasodunk, csak annyit mondott: „Majd meglátod, hova jutsz vele.”

Aztán megszületett Levente. Down-szindrómával. Az orvosok szerint szerencsés volt, mert egészséges szíve van, de anyám szemében ez csak újabb ok lett a sajnálkozásra és a gúnyra.

– Miért nem vigyázol jobban magadra? – kérdezte egyszer, amikor Levente még csak pár hónapos volt. – Biztos a stressz miatt lett ilyen.

Akkor sírtam először igazán anyám előtt. De ő csak legyintett.

Gábor mindent megtett értünk. Hajnalban kelt, hogy elmenjen dolgozni egy építkezésre, délután pedig még elvállalt egy kis pluszmunkát is egy barátjánál. Én otthon voltam Leventével, próbáltam fejlesztő tornára vinni, de minden fillért meg kellett számolnunk. Néha úgy éreztem, megfulladok ebben az életben – nem Gábor miatt, hanem az anyám elvárásai miatt.

Karácsony előtt anyám meghívott minket vacsorára a Rózsadombra. A házban minden csillogott: kristálypoharak, ezüst evőeszközök, illatos gyertyák. Leventét ölébe vette, de csak addig tartotta, amíg el nem kezdett gügyögni.

– Nem lehetne valami rendes iskolába járatni majd? – kérdezte halkan. – Talán még lehetne belőle valami.

Gábor arca elvörösödött.

– Levente pont olyan értékes ember lesz, mint bárki más – mondta halkan, de határozottan.

Anyám csak felhorkantott.

Aznap este hazafelé menet Gábor megállt a villamosmegállóban és rám nézett:

– Meddig bírjuk ezt még? – kérdezte. – Nem akarom, hogy Levente azt érezze, kevesebb bárkinél is.

Nem tudtam válaszolni. Csak sírtam csendben.

A következő hónapokban egyre ritkábban találkoztunk anyámmal. Ő közben újabb utakat szervezett a Balatonra, posztolta a képeket az új táskájáról és arról, milyen csodás az élet. Néha felhívott, hogy „segítene”, de mindig csak kritizált: miért nem keres Gábor többet? Miért nem költözünk el innen? Miért nem adom be Leventét valami „speciális helyre”, ahol „nem zavarja” a többi gyereket?

Egy nap aztán Levente beteg lett. Lázasan feküdt az ágyban, én pedig kétségbeesetten hívtam az orvost. Gábor rohant haza a munkából. Anyám ekkor jelent meg váratlanul az ajtóban.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Levente beteg – mondtam remegő hangon.

Anyám leült mellém az ágy szélére. Először láttam rajta valódi félelmet.

– Mi lesz vele? – suttogta.

– Meg fog gyógyulni – mondtam határozottan. – Mert szeretjük őt. És mert mindent megteszünk érte.

Aznap este anyám ott maradt velünk. Először segített fürdetni Leventét, együtt főztünk teát. Nem beszélt pénzről vagy ruhákról. Csak nézte az unokáját és néha megsimogatta a fejét.

Másnap reggel Levente jobban lett. Anyám csendben ült az asztalnál.

– Talán… talán nem is olyan rossz ez így – mondta halkan.

Nem válaszoltam. Tudtam, hogy hosszú út áll még előttünk.

Azóta sem lettünk gazdagabbak. Gábor még mindig két helyen dolgozik. Én még mindig Kőbányán lakom, és néha irigykedve nézem anyám fényűző életét. De amikor este lefekszem Leventével és hallom a nevetését, tudom: nekem ez az igazi gazdagság.

Vajon hány családot szakít szét az előítélet és a büszkeség? És vajon képesek vagyunk-e valaha igazán elfogadni egymást úgy, ahogy vagyunk?