„Csomagolj, és költözz be!” – Egy anyós árnyékában: Egy fiatal anya harca a saját családjáért
– Csomagolj, és költözz be! – harsogta az anyósom, Ilona néni, miközben a karomban tartottam az alig egyhetes kisfiamat, Mátét. A hangja élesen visszhangzott a panelház folyosóján, mintha minden szomszédnak tudnia kellett volna, hogy mostantól az ő szabályai szerint kell élnem. A férjem, Gábor, csak némán állt mellettem, tekintetét a padlóra szegezte. Éreztem, ahogy a mellkasomban összeszorul valami – mintha minden, amit eddig felépítettem, egy pillanat alatt omlana össze.
– De Ilona néni, miért nem maradhatunk otthon? – próbáltam halkan tiltakozni, de a hangom remegett. – Szeretném, ha Máté a saját ágyában aludna, és… – kezdtem volna magyarázni, de Ilona néni félbeszakított.
– Itt több hely van, én tudom, hogyan kell egy gyereket nevelni! Neked pihenésre van szükséged, nem bohóckodásra! – vágott vissza, és máris elkezdte összepakolni a babaruhákat.
Aznap este már Ilona néni lakásában feküdtem le aludni. A szobában minden idegen volt: a régi szekrényekből áradó naftalinszag, a falon lógó régi családi fotók, amelyekről idegen arcok néztek vissza rám. Máté sírt, én pedig kétségbeesetten próbáltam ringatni. Gábor közben a nappaliban vitatkozott az anyjával.
– Anya, hadd döntsünk mi! – hallottam Gábor hangját. – Ez most a mi családunk!
– Te még gyerek vagy ehhez! – csattant fel Ilona néni. – Ha rám hallgatsz, nem lesz baj!
A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon. Vajon tényleg alkalmatlan vagyok anyának? Miért érzem úgy, hogy mindenki jobban tudja nálam, mi kell a fiamnak?
A következő hetekben minden nap harc volt. Ilona néni reggelente már hatkor bekopogott hozzánk: – Fel kell kelteni a gyereket, nehogy elrontsd a napirendjét! – mondta, miközben kávét főzött magának és Gábornak. Ha Máté sírt, rögtön kivette a kezemből: – Látod? Nem jól fogod! Így kell! – és úgy ringatta, ahogy szerinte helyes volt.
Egy este, amikor Gábor későn ért haza a munkából, már nem bírtam tovább.
– Nem bírom ezt tovább! – törtem ki. – Úgy érzem magam, mint egy vendég a saját életemben! Mindenbe beleszól… még abba is, hogyan öltöztessem fel Mátét!
Gábor fáradtan sóhajtott.
– Tudom… de anyám mindig ilyen volt. Próbálj meg nem foglalkozni vele.
– Nem lehet nem foglalkozni vele! – kiabáltam vissza. – Ez nem csak rólam szól! Máté is érzi ezt a feszültséget!
Másnap reggel Ilona néni már azzal fogadott:
– Ma elviszem Mátét sétálni. Neked úgyis pihenned kell.
– Szeretném én is vele tölteni az időt – mondtam halkan.
– Majd ha nagyobb lesz! Most még csak sírni tud. Neked most pihenés kell!
A napok egyre hosszabbnak tűntek. Az anyósom minden mozdulatomat figyelte: mit főzök ebédre („Nem így kell a levest csinálni!”), hogyan mosom ki Máté ruháit („Ez túl erős mosószer!”), sőt még azt is megjegyezte, hogy túl sokat ülök a telefonon („Régen nem volt ilyen! Akkor is felneveltünk gyerekeket!”).
Egyik este Gáborral összevesztünk.
– Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem sírva.
– Nem akarok veszekedést… Anyám csak segíteni akar.
– De nekem nem segítség ez! Nekem szabadság kell… hogy anya lehessek!
Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok túl érzékeny? Vagy minden fiatal anya átéli ezt?
Egy hét múlva eljött az utolsó csepp. Ilona néni váratlanul bejött hozzánk fürdetés közben.
– Hideg ez a víz! Megfázik a gyerek! Add ide inkább!
Kitépte Mátét a kezemből. Akkor valami eltört bennem.
Másnap reggel összepakoltam pár ruhát és Máté holmiját. Gáborra néztem:
– Hazamegyek. Vagy velem jössz, vagy maradsz.
Gábor döbbenten nézett rám. Hosszú percekig csak álltunk egymással szemben. Végül bólintott.
Otthon újra fellélegeztem. Az első napok nehezek voltak: Ilona néni hívogatott, Gábor bizonytalan volt. De lassan megtanultuk együtt kezelni a helyzetet. Megtanultam nemet mondani – magamért és Mátéért.
Most már tudom: nem vagyok rossz anya csak azért, mert másképp csinálok dolgokat. És talán egyszer Ilona néni is megérti majd ezt.
Vajon hányan élnek át hasonlót Magyarországon? Hány fiatal anya küzd az önállóságáért úgy, hogy közben ne veszítse el a családját? Ti mit tennétek a helyemben?