Anyám elesett – Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott

– Anya, mi történt? – kiáltottam bele a telefonba, miközben a kezem remegett, és a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A hajnali sötétségben csak a telefonom halvány fénye világította meg a szobát. Anyám hangja reszketett a vonal másik végén.

– Zsófi, eles… estem… nem tudok felkelni… – zihálta. A háttérben valami koppant, talán a botja, vagy egy pohár. Azonnal felugrottam az ágyból, a pizsamám alá gyorsan farmert húztam, és már kerestem is a kulcsomat.

A lakásban csend volt, csak a saját lélegzetemet hallottam. Az apám már évekkel ezelőtt elment, a bátyám, Gábor pedig Németországban dolgozik. Mindig is én voltam az, aki közelebb maradt anyához – de sosem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg csak rajtam múlik majd minden.

A taxiban ülve végig azon gondolkodtam, mit fogok találni. Vajon eltörte valamijét? Vagy csak megijedt? Mi lesz, ha nem tudom felemelni? Mi lesz, ha rosszul döntök? A bűntudat már akkor mardosott, amikor még oda sem értem hozzá. Miért nem költözött hozzám? Miért nem tudtam rávenni? Miért nem hívtam fel tegnap este?

A panelház előtt már várt a szomszéd néni, Marika. – Zsófikám, anyukád kiabált az ablakon át, hogy hívjalak fel – mondta aggódva. – Nem tudtam bemenni hozzá, zárva volt az ajtó.

A kulcsom remegett a kezemben, ahogy befordítottam a zárban. A lakásban hideg volt és sötét. Anyám a konyha kövén feküdt, az arca sápadt volt, a haja kócos. Egy pillanatra megálltam az ajtóban – mintha egy idegen nőt látnék ott feküdni.

– Jaj, Zsófi… – suttogta. Letérdeltem mellé.

– Fáj valamid? Tudod mozgatni a lábad? – kérdeztem, miközben próbáltam visszafogni a pánikot.

– A csípőm… nagyon fáj… – nyögte. A könnyei végigfolytak az arcán. Megpróbáltam felemelni, de ahogy hozzáértem, felsikoltott.

– Hívom a mentőket! – jelentettem ki határozottan, de belül teljesen elveszettnek éreztem magam.

Miközben vártam a mentőket, anyám keze után nyúltam. – Ne haragudj rám… mindig azt mondtad, hogy ne aggódjak érted… – suttogtam.

– Én sem akartalak terhelni… mindig olyan elfoglalt vagy… – válaszolta halkan.

A mentősök gyorsan jöttek. Közben Marika néni is bejött segíteni. Anyámat óvatosan hordágyra tették. Az egyik mentős rám nézett:

– Jöjjön velünk? – kérdezte.

– Igen – feleltem habozás nélkül.

Az úton a kórházba anyám keze az enyémbe kapaszkodott. A fejemben cikáztak a gondolatok: mi lesz most? Hogyan fogok dolgozni? Ki fogja ápolni? Mi lesz velünk?

A kórházban órákig várakoztunk. A folyosón ülve visszagondoltam gyerekkoromra: amikor anyám még erős volt, amikor együtt főztünk vasárnaponként, amikor ő vigyázott rám minden bajban. Most én vagyok az erős? Vagy csak próbálom eljátszani?

Az orvos végül kijött: – Csípőtörés. Műteni kell. Pár napig biztosan itt marad.

Anyám arca eltorzult a félelemtől. – Zsófi… mi lesz velem? Nem akarok otthonba menni…

– Nem is fogsz! – vágtam rá túl gyorsan. De közben tudtam: egyedül nem fogom bírni. A munkahelyem nem enged el hetekre. Gábor messze van. Nincs pénzünk magánápolóra.

Hazafelé menet Marika néni átjött hozzám teát főzni.

– Tudod, Zsófikám – kezdte óvatosan –, sokan kerülnek ilyen helyzetbe mostanában. Az én lányom is Pesten él, alig látom. Nehéz ez mindenkinek.

– De miért kell ennek így lennie? – fakadtam ki. – Miért nincs segítség? Miért kell választani a munka és a család között?

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon hányan vannak még így ebben az országban? Hányan érzik magukat csapdában az idős szüleik és a saját életük között?

Másnap reggel Gábort hívtam.

– Gábor, anyát megműtik. Nem tudom egyedül csinálni! – mondtam sírva.

– Tudom… de most nem tudok hazajönni… – hallottam a bűntudatot a hangjában.

– Mindig én vagyok itt! Mindig én viszem el a balhét! – tört ki belőlem.

Csend lett. Végül csak annyit mondott:

– Sajnálom…

A következő napokban minden percemet anyám mellett töltöttem. Néztem őt az ágyban fekve, törékenyen és kiszolgáltatottan. Minden mozdulata fájt neki. Én pedig egyre dühösebb lettem: magamra, rá, Gáborra, az egész rendszerre.

Egy este anyám megszorította a kezemet:

– Ne haragudj rám azért, hogy öreg lettem… – mondta halkan.

– Nem haragszom… csak félek… félek attól, hogy elveszítelek… és attól is, hogy nem tudok mindent jól csinálni – vallottam be könnyek között.

Most itt ülök az ablak előtt, nézem a várost hajnalban és azon gondolkodom: vajon hányan érzik ugyanezt? Hányunknak kell választani munka és család között? És vajon lesz-e valaha könnyebb?

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet ezt jól csinálni?