„Eljöttünk ünnepelni, te meg nem nyitsz ajtót!” – Amikor a karácsony rémálommá válik

„Miért nem nyitod ki az ajtót, Zsuzsa? Eljöttünk ünnepelni, te meg nem engedsz be minket?” – harsogta az anyósom hangja a lépcsőházban, miközben a férjem, Gábor, zavartan nézett rám az előszobában. A szívem hevesen vert, a kezem remegett, és úgy éreztem, mintha minden oxigén kiszökött volna a lakásból. Az ablakon át láttam, ahogy az anyósom, Marika néni, és apósom, Laci bácsi toporognak a lépcsőházban, kezükben tálcák, csomagok, mintha minden évben ugyanaz a jelenet ismétlődne. Csak most először nem nyitottam ajtót.

Az elmúlt években minden karácsony egyre inkább arról szólt, hogy megfeleljek. Hogy tökéletes legyen a bejgli, hogy mindenki kedvenc étele az asztalra kerüljön, hogy a lakás ragyogjon, és hogy mosolyogjak akkor is, amikor legszívesebben sírtam volna. Gábor mindig azt mondta: „Anyáméknak ez fontos, Zsuzsa. Tudod, mennyire szeretik a családi ünnepeket.” Én pedig bólogattam, sütöttem-főztem, és közben egyre jobban elveszítettem önmagam.

Az első évben még örültem nekik. Úgy éreztem, hogy összetartozunk, hogy egy nagy család vagyunk. De aztán Marika néni elkezdett mindent kritizálni. „A töltött káposzta túl savanyú lett, Zsuzsa. Az én időmben ilyet nem adtak volna az asztalra.” Vagy: „Nem baj, majd jövőre jobban sikerül.” Laci bácsi csak csendben hümmögött, de az ő tekintete is mindent elárult.

Aztán jöttek a váratlan látogatások. Egyik évben december 23-án este csöngettek be: „Úgy gondoltuk, itt alszunk nálatok, legalább nem kell annyit utazni holnap.” Gábor persze örült nekik. Én pedig éjfélkor még ágyneműt húztam és próbáltam elrejteni a fáradtságomat.

A gyerekeim – Panni és Bence – egyre kevésbé élvezték az ünnepeket. „Anya, miért kell mindig mindent úgy csinálni, ahogy nagyi akarja?” – kérdezte Panni egyszer. Nem tudtam mit felelni. Talán mert én sem tudtam már, miért csinálom.

Idén azonban valami eltört bennem. Már november végén gyomorgörcsöm volt. A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni; csak azon járt az eszem, hogyan fogok mindent időben elkészíteni. Gábor egyre többet dolgozott – vagy csak menekült otthonról? – és minden szervezés rám maradt.

December 24-én reggel felhívtam Marika nénit: „Kérlek, szóljatok előre, mikor jöttök.” Csak annyit mondott: „Mi mindig 11-re érünk oda, ahogy szoktuk.” Letettem a telefont és sírtam.

Tíz óra körül már mindennel kész voltam. Az asztal megterítve, a sütemények dobozban, a gyerekek szépen felöltözve ültek a kanapén. Én csak álltam az ablaknál és néztem a szürke decemberi eget. Akkor döntöttem el: idén nem nyitok ajtót.

Amikor megszólalt a csengő, Gábor rám nézett: „Zsuzsa, mit csinálsz? Anyámék itt vannak!” Csak annyit mondtam: „Nem akarom ezt tovább csinálni.”

A csengő újra megszólalt. Majd dörömböltek. Marika néni hangja átszűrődött az ajtón: „Zsuzsa! Eljöttünk ünnepelni! Nyisd ki az ajtót!”

Gábor idegesen járkált fel-alá. „Ez most komoly? Megalázod őket? Mit fognak gondolni?”

„Nem érdekel” – suttogtam. „Évek óta csak azt nézem, mások mit gondolnak. Most először szeretném azt csinálni, ami nekem jó.”

A gyerekek csendben figyeltek. Panni odajött hozzám és megölelt: „Anya, én veled vagyok.” Bence is mellém állt.

A dörömbölés abbamaradt. A lépcsőházban csend lett. Gábor leült a kanapéra és fejét a kezébe temette.

Nem tudom meddig ültünk ott némán. Talán percekig, talán órákig. Végül Gábor megszólalt: „Most mi lesz?”

„Most végre együtt leszünk – úgy igazán” – mondtam halkan.

Aznap délután Marika néni felhívott telefonon. Sírt. „Hogy tehetted ezt velünk? Mi csak együtt akartunk lenni!”

„Én is együtt akarok lenni… de nem így” – válaszoltam remegő hangon.

Azóta eltelt pár hét. A család haragszik rám. Gábor is nehezen dolgozza fel a történteket. De valami megváltozott bennem: először érzem azt, hogy jogom van nemet mondani.

Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak most tanulom meg végre szeretni önmagam? Ti mit tennétek a helyemben?