Reggeli a hajléktalannak – Váratlan vendégek az esküvőmön
– Miért kell neked mindig mindenkivel törődni, Anna? – csattant fel anyám, miközben a fehér ruhámat igazgatta rajtam. A hangja remegett az idegességtől, ahogy kinézett az ablakon a templomkert felé. – Nem elég, hogy az egész családot te tartod össze, most még a hajléktalanokat is eteted? Esküvőd van, legalább ma gondolhatnál magadra!
Nem válaszoltam. Csak a kezembe szorítottam azt a kis barna papírzacskót, amiben a friss pogácsa volt. Minden reggel, már három éve, vittem egy csomag reggelit a templom előtt ülő idős férfinak, akit mindenki csak Lacinak hívott. Soha nem kérte, soha nem köszönte meg hangosan, de minden alkalommal rám mosolygott azzal a fáradt, hálás tekintettel. Azt hittem, ez csak egy apró gesztus, amit senki sem vesz észre.
Aznap reggel is elindultam hozzá, mielőtt még elkezdődött volna a nagy nap. A templom lépcsőjén ült, mint mindig, de most nem volt egyedül. Mellette egy fiatal nő állt, karján egy kisgyerekkel. Megtorpantam.
– Jó reggelt, Laci bácsi! – köszöntem halkan.
A férfi rám nézett, majd intett a nőnek.
– Anna kisasszony, hadd mutassam be a lányomat, Zsuzsit és az unokámat, Petit – mondta rekedten.
A nő bólintott, szemében könnyek csillogtak.
– Köszönjük mindazt, amit apámért tett – suttogta.
Meglepődtem. Nem tudtam mit mondani. Csak átadtam a zacskót, és sietve visszamentem az öltözőbe. Anyám már várt rám.
– Remélem, most már készen állsz – mondta fagyosan.
A szertartás elkezdődött. Ott álltam az oltár előtt Gáborral, aki egész életemben mellettem állt. A családom mögöttünk ült: apám merev arccal, anyám könnyes szemmel. A barátaim mosolyogtak rám biztatóan. Már majdnem kimondtam az igent, amikor hirtelen kinyílt a templomajtó.
Tizenkét idegen lépett be. Mindannyian egyszerű ruhában voltak, némelyikük koszos kabátban, mások szakadt nadrágban. Az emberek suttogni kezdtek. Az egyik férfi előrelépett, kezében egy borítékot tartott.
– Anna – szólalt meg hangosan –, bocsánatot kérünk, hogy megzavarjuk ezt a fontos pillanatot. De nem mehettünk el szó nélkül amellett, amit értünk tettél.
A pap zavartan nézett rám. Gábor megszorította a kezem.
– Miről van szó? – kérdezte halkan.
A férfi folytatta:
– Mindannyian Laci barátai vagyunk. Azok közül valók, akiknek reggelit vittél az elmúlt években. Nem csak neki adtál enni: sokszor nekünk is jutott egy-egy falat vagy jó szó. Amikor Laci meghalt múlt héten…
A szívem összeszorult. Nem tudtam róla.
– …megígértük neki, hogy eljövünk ma ide. Hogy elmondjuk neked: a jóságod megváltoztatta az életünket. És hogy soha nem felejtjük el.
A borítékot átnyújtotta nekem. Remegett a kezem, ahogy kibontottam. Egy levél volt benne Laci kézírásával:
„Kedves Anna! Ha ezt olvasod, már nem vagyok itt. De szeretném, ha tudnád: minden reggel vártuk azt a zacskót. Nem csak az étel miatt – hanem mert éreztük belőle, hogy számítunk valakinek ebben a világban. Te adtál nekünk reményt akkor is, amikor már majdnem feladtuk. Köszönöm neked mindazt, amit tettél értem és értünk. Kívánom, hogy boldog légy – mert te igazán megérdemled!”
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Az egész templom néma csendben figyelt.
Anyám felállt a padból.
– Anna… – kezdte halkan –, sosem értettem igazán, miért csinálod ezt. De most már látom…
Odajött hozzám és átölelt. Apám is mellénk lépett; először láttam könnyeket a szemében.
A tizenkét idegen lassan meghajolt előttem, majd csendben távoztak. A pap újra megszólalt:
– Anna, készen állsz folytatni?
Bólintottam. Gábor mosolygott rám; tudtam, hogy ő mindig is büszke volt rám ezért.
Aznap este a lakodalomban mindenki erről beszélt: hogyan lehet egy apró jóság ekkora hatással másokra? Vajon hányan vagyunk képesek észrevenni azokat, akik mellett nap mint nap elmegyünk?
Most itt ülök az üres lakásban, kezemben Laci levelével. Néha azon gondolkodom: ha nem vittem volna neki azt az első zacskó pogácsát… vajon ki lennék ma? Vajon tényleg ennyire egyszerű lenne jobbá tenni a világot?
Ti mit gondoltok? Egy apró gesztus tényleg megváltoztathat mindent? Vagy csak szerencsés véletlen volt ez az egész?