„Saját kezemmel adtalak át neki” – Egy anya vallomása a magyar valóságból

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Anikó! – csattant fel édesanyám hangja a konyhában, miközben a kávéspohár remegett a kezében. – Saját kezedbe adtad a fiadat, és most panaszkodsz, hogy nem te vagy az anyja?

Ott ültem a régi, kopott konyhaasztalnál, ahol gyerekkoromban annyit sírtam, nevettem, veszekedtem. Most harmincöt évesen, egyedülálló anyaként, mégis úgy éreztem magam, mint egy megbukott kamasz. Az ablakon túl szürke volt a pesti reggel, a villamos csilingelése tompán szűrődött be. A szívem helyén csak egy üres gödör tátongott.

– Nem panaszkodom, csak… – próbáltam mondani, de anyám félbeszakított.

– Csak mit? Hogy Zsuzsa jobban neveli Bencét, mint te valaha tudtad volna? Hogy az unokám most már inkább őt hívja anyának?

A nevétől is összerándultam. Zsuzsa – az anyósom. Az asszony, akitől mindig féltem, akitől mindig azt vártam, hogy majd elítél. És most ő volt az, aki Bencét iskolába vitte, aki a szülői értekezleten ott ült helyettem, aki tudta, mikor kell beadni az igazolást az osztályfőnöknek.

– Nem így akartam… – suttogtam.

Anyám letette a poharat. – Akkor hogy akartad? Hogy majd mindenki megbocsát neked? Hogy Bence majd visszajön hozzád? Hogy a múlt eltűnik?

Nem szóltam. Csak néztem a kezemet. A körmeim tövig rágva. A bőröm száraz. Mióta elváltam Gábortól, Bence apjától, minden nap harc volt. Harc a pénzért, harc az időért, harc önmagamért. És amikor már nem bírtam tovább – amikor egy reggel azon kaptam magam, hogy Bence sírására sem tudok felkelni –, akkor hívtam fel Zsuzsát.

– Vigyáznál rá egy kicsit? – kérdeztem akkor remegő hangon.

– Természetesen – felelte ő halkan. Nem kérdezett semmit. Nem vádolt. Csak jött.

Aztán abból a „kicsiből” lett egy hét. Egy hónap. Egy év. Most már három éve nála él Bence.

Anyám most is csak nézett rám. – Tudod te egyáltalán, mit jelent anyának lenni?

Felálltam. – Elég! Nem bírom tovább ezt a vádat! Nem tudod, milyen volt! Egyedül voltam! Gábor elment! Te vidéken voltál! A barátaim mind eltűntek! A munkahelyemen minden nap rettegtem, hogy kirúgnak! És Bence… Bence csak sírt és sírt… én pedig nem tudtam segíteni neki!

Anyám arca megenyhült egy pillanatra. – Tudom, hogy nehéz volt. De most már késő mentegetőzni.

Aznap este egyedül mentem haza az albérletembe. A lakás hideg volt és üres. A falon még ott lógott Bence rajza: egy ház, két ember – anya és fia –, mosolyognak. A rajz sarka gyűrött volt.

Telefonáltam Zsuzsának.

– Szia – szólt bele fáradtan.

– Szia… Bence alszik?

– Igen. Fáradt volt ma is. Sokat tanult.

– Szeretném látni… – mondtam halkan.

Csend lett a vonalban.

– Anikó… tudod jól, hogy bármikor jöhetsz. De kérlek… ne zavard most fel. Holnap lesz fociedzése, aztán matek korrepetálás… Tudod milyen érzékeny mostanában.

Éreztem a torkomban a sírást.

– Szeret engem még egyáltalán? – kérdeztem végül.

Zsuzsa hangja megremegett. – Persze hogy szeret. Csak… megszokta ezt az életet. Megszokta, hogy én vagyok mellette.

Letettem a telefont és zokogtam.

Másnap elmentem hozzájuk Zuglóba. Zsuzsa lakása tele volt élettel: virágok az ablakban, friss sütemény illata terjengett, Bence focicipője az előszobában hevert.

Bence rám nézett az ajtóból.

– Szia anya – mondta halkan.

Meg akartam ölelni, de hátrébb lépett.

– Sietnem kell… Edzésre megyek Zsuzsával.

Zsuzsa rám mosolygott bocsánatkérően.

– Ne haragudj rá… Nehéz neki is.

Leültem az asztalhoz és néztem őket: ahogy együtt mennek ki az ajtón, ahogy Zsuzsa gondoskodóan igazítja meg Bence kabátját. Mintha ők lennének az igazi család.

Aznap este anyám újra felhívott.

– Anikó… beszéltem Zsuzsával. Azt mondja, próbálj meg többet lenni Bencével. Menj el vele kirándulni hétvégén! Vidd el moziba! Mutasd meg neki, hogy fontos neked!

– De mi van, ha már késő? – suttogtam.

– Soha nincs késő – felelte anyám határozottan.

A következő hetekben mindent megtettem: elvittem Bencét a Margitszigetre biciklizni; együtt sütöttünk palacsintát; esténként mesét olvastam neki videóhíváson keresztül. De valami megtört bennünk. Már nem voltunk azok, akik régen.

Egy este Bence megkérdezte:

– Anya… miért mentél el tőlem?

A szívem megszakadt.

– Nem mentem el… csak… nagyon fáradt voltam. Hibáztam. De mindig szerettelek!

Bence csak bólintott és elfordult.

A családban mindenki mást hibáztatott: anyám engem; Gábor engem; Zsuzsa magát okolta; Bence pedig csendben szenvedett.

Egy vasárnap délután családi ebédet szerveztünk Zsuzsánál. Ott ült mindenki: anyám savanyúan nézett rám; Gábor új barátnőjével jött; Zsuzsa mosolygott és tálalta a levest; Bence némán kanalazott.

Egyszer csak anyám megszólalt:

– Anikó… mikor veszed vissza a fiadat?

Mindenki rám nézett.

Nem tudtam válaszolni.

Zsuzsa letette a kanalat.

– Talán nem is kell visszavenni senkit sehonnan – mondta csendesen. – Talán csak újra kell tanulni szeretni egymást…

Azóta eltelt fél év. Bence még mindig Zsuzsánál lakik hétköznapokon, de hétvégente velem van. Néha úgy érzem, soha nem leszek már igazi anya számára – de legalább próbálkozom.

Minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon megbocsátható-e az, ha valaki saját kezével adja át a gyermekét másnak? Lehet-e újraépíteni azt, ami egyszer összetört?

Ti mit gondoltok? Van visszaút egy ilyen hibából? Vagy örökre elveszítettem őt?