Egy kilencéves fiú utolsó tavasza – Bence története

– Anya, miért fáj megint ennyire a mellkasom? – kérdeztem halkan, miközben a kórházi ágyon feküdtem. Anyu szeme sarkában könny csillant, de csak megsimogatta a hajam.

– Mert nagyon bátor vagy, Bence. És mert a szíved különleges – suttogta.

A kórterem ablakán át láttam, ahogy a tavaszi napfény játszik a fák ágai között. Azt mondták, ritka szívbetegségem van, és már nem mehetek vissza az iskolába. A barátaim eleinte még írtak üzeneteket, de ahogy teltek a hetek, egyre kevesebb lett belőlük. Egyedül Lili maradt kitartó. Ő minden nap rajzolt nekem valamit, vagy felhívott videón.

Egyik délután, amikor már azt hittem, minden nap ugyanolyan lesz, Lili váratlanul megjelent a kórterem ajtajában. Egy piros lufit tartott a kezében, és egy hatalmas mosolyt.

– Bence! Ma elraboltalak! – kiáltotta vidáman. Anyu csak mosolygott, de láttam rajta az aggodalmat.

– Lili, nem lehet… – kezdte anyu halkan.

– Csak egy órára! Megígérem, vigyázok rá! – könyörgött Lili.

Végül anyu beadta a derekát. Felöltöztetett, és Lili kézen fogva vezetett ki a kórház kertjébe. Ott már várt minket Lili anyukája is, aki egy piknikpokrócot terített le a fűre.

– Nézd csak, Bence! – Lili elővett egy doboz pogácsát és két üveg málnaszörpöt. – Ez a mi randink!

Nevettem. Először hetek óta igazán nevettem. Lili mesélt az iskoláról, hogy mennyire hiányzom nekik, és hogy a tanító néni minden nap megkérdezi, hogy vagyok.

– Tudod mit? – kérdezte hirtelen. – Ha meggyógyulsz, együtt fogunk elmenni az állatkertbe! De ha nem… akkor is mindig emlékezni fogok rád.

A szívem összeszorult. Tudtam jól, hogy mit jelent ez az „ha nem”. De abban a pillanatban csak az számított, hogy ott vagyunk egymásnak.

A következő hetekben Lili minden nap meglátogatott. Volt, hogy társasjátékoztunk, máskor csak csendben ültünk egymás mellett. A családom is próbált erős maradni. Apa esténként mesét olvasott nekem, anyu pedig minden reggel megfésülte a hajam úgy, mintha iskolába mennék.

Egyik este azonban hallottam, ahogy veszekednek a konyhában.

– Nem bírom tovább ezt a bizonytalanságot! – kiáltotta apa.

– De hát ő még csak kilenc éves! Nem adhatjuk fel! – zokogott anyu.

Éreztem, hogy miattam veszekszenek. Hogy mindenki próbál erős maradni körülöttem, de valójában mindenki fél.

Aztán jött egy nap, amikor rosszabbul lettem. A doktor bácsi leült az ágyam szélére.

– Bence, szeretném, ha tudnád: nagyon bátor vagy. És bármi is történik, sokat tanultunk tőled mindannyian.

Aznap este Lili is bejött hozzám. Leült mellém az ágyra és megszorította a kezem.

– Félek – suttogtam neki.

– Én is – válaszolta őszintén. – De amíg itt vagyunk egymásnak, addig minden rendben lesz.

Az utolsó közös napunkon Lili egy kis dobozt adott át nekem. Benne volt egy közös fényképünk és egy levél:

„Bence! Te vagy a legjobb barátom. Mindig emlékezni fogok rád. Szeretettel: Lili.”

Aznap este elaludtam úgy, hogy tudtam: nem vagyok egyedül.

Most itt ülök az ablakban és nézem a tavaszi esőt. Vajon hányan gondolnak arra, milyen törékeny az élet? Hányan mernek igazán szeretni és kimondani azt, amit éreznek? Talán pont ezért kaptam ezt az időt: hogy megtanuljam értékelni minden pillanatot.

Ti mit tennétek másképp, ha tudnátok, kevés időtök van hátra? Vajon elmondjátok-e annak, akit szerettek, hogy mit jelent nektek?