Álmok, amelyek visszahívnak – Egy levél negyvenöt év után

– Miért most? – kérdezte a hang a fejemben, miközben remegő kézzel pötyögtem a levelet a laptopon. Negyvenöt év. Ennyi idő telt el azóta, hogy utoljára láttam Gábort. Három éjszakán át álmodtam vele: mindig ugyanaz a jelenet, ugyanaz a régi pad a Balaton-parton, ahol először csókolt meg, amikor még csak tizennyolc voltam. Az álmok után reggelente valami furcsa, szorító hiányérzet maradt bennem – mintha valamit elvettek volna tőlem, amit sosem kaptam vissza.

Nem tudom, mi vitt rá, hogy írjak neki. Talán az, hogy most, hatvanhárom évesen már nem félek annyira a múlt árnyaitól. Talán csak azt akartam tudni: gondol-e még rám valaki abból az időből, amikor még minden lehetségesnek tűnt.

A levél rövid volt. „Kedves Gábor! Három éjszaka óta veled álmodom. Nem tudom, miért írok, de úgy érzem, muszáj volt. Remélem, jól vagy. Üdvözlettel: Anna.”

Nem vártam választ. Aztán egy hét múlva megérkezett.

„Kedves Anna! Az álmaid talán nem véletlenek. Én is sokat gondoltam rád az utóbbi időben. Szeretném látni azt a padot újra – veled együtt. Gábor.”

A szívem hevesen vert, miközben újra és újra elolvastam a sorokat. A férjem, László a konyhában főzte a reggeli kávét. Hallottam, ahogy csörögnek a csészék. Hirtelen bűntudat öntött el – mintha valami tiltottat tettem volna.

– Mi baj van? – kérdezte László, amikor beléptem.
– Semmi – hazudtam, és gyorsan zsebre vágtam a telefonomat.

Aznap egész nap Gábor levele járt a fejemben. Eszembe jutottak a régi nyarak: ahogy kézen fogva sétáltunk a mólón, ahogy nevetett, ahogy egyszer azt mondta: „Veled minden egyszerűbb.” Aztán hirtelen vége lett mindennek – apám megtiltotta, hogy találkozzunk. „Az a fiú nem hozzád való!” – mondta dühösen, amikor megtudta, hogy Gábor apja börtönben ült egy régi ügy miatt. Anyám csak sírt csendben.

Évekig haragudtam rájuk. Aztán jött László, aki kedves volt és megbízható. Szerettem őt – másképp, mint Gábort –, de szerettem. Két gyerekünk született: Zsófi és András. Az élet ment tovább.

Most viszont úgy éreztem, mintha egy régi seb kezdett volna újra vérezni bennem.

Válaszoltam Gábornak. Megbeszéltük, hogy találkozunk a Balatonnál, azon a régi padon.

A találkozás napján egész úton remegtem az autóban. A szívem egyszerre vert gyorsan és lassan – mintha egyszerre akarnék menekülni és maradni.

Gábor ott ült már, amikor megérkeztem. Megőszült, de a szeme ugyanolyan kék volt, mint régen.

– Szia, Anna – mondta halkan.
– Szia, Gábor.

Leültünk egymás mellé. Sokáig csak néztük a vizet.

– Emlékszel arra az estére? – kérdezte végül.
– Mindenre emlékszem – suttogtam.

Hosszú csend következett.

– Tudod… – kezdte Gábor –, sosem értettem meg igazán, miért lett vége köztünk. Csak eltűntél egyik napról a másikra.
– Apám… – mondtam halkan. – Megtiltotta. Azt mondta, nem vagy hozzám való.
Gábor keserűen elmosolyodott.
– Mindig is azt hittem, hogy valami rosszat tettem.
– Nem te tehettél róla – mondtam könnyes szemmel.

Sokáig beszélgettünk: az elveszett évekről, arról, hogy mennyire más lett minden. Gábor elmesélte, hogy sosem nősült meg; az anyját ápolta évekig. Most egyedül él Veszprémben.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon mi lett volna, ha akkoriban bátrabb vagyok? Ha szembeszállok apámmal? Ha nem hagyom el Gábort?

Otthon László várt rám aggódó arccal.
– Hol voltál ilyen sokáig?
– Csak sétáltam egyet – feleltem kitérően.
De László tudta, hogy valami megváltozott bennem.

Aznap este Zsófi hívott fel:
– Anya, minden rendben? Olyan furcsán viselkedsz mostanában…
– Csak sokat gondolkodom – mondtam neki.

Napokig őrlődtem magamban. Úgy éreztem, két élet között rekedtem: az egyikben ott volt László és a családunk biztonsága; a másikban Gábor és az elveszett fiatalságom emléke.

Végül elmondtam Lászlónak mindent. Hosszú beszélgetés volt – sírtunk is mindketten.
– Sajnálom – mondtam neki –, de muszáj volt tudnom, mi lett volna…
László csak ennyit mondott:
– Én is gondolkodtam már ezen… Vajon mi lett volna másképp?

Most itt ülök újra a padon – egyedül –, és azon tűnődöm: vajon lehet-e két életet élni egyetlen szívvel? Megbocsáthatjuk-e magunknak azt, amit elszalasztottunk?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak a múlt hibáit?”