Mindenem a múltban maradt – Egy testvér elvesztése után

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, Éva! – kiáltottam, miközben a nappali közepén álltam, kezemben egy poros kartondobozzal. A dobozban régi fényképek, levelek, néhány gyerekkori rajz – ennyi maradt nekem a bátyámból.

Éva rám sem nézett, csak tovább pakolta a könyveket a polcról egy nagy bőröndbe. – Ezek mind az enyémek – mondta halkan, de határozottan. – Az ügyvéd is megmondta. A ház, a nyaraló, még a nagymama porcelánjai is. Minden Piéter nevén volt, és most minden rám szállt.

A szívem összeszorult. Gyerekkorunk óta Piéter volt az én védelmezőm. Hat évvel volt idősebb nálam, de sosem éreztette velem, hogy kevesebb lennék. Amikor apánk kiabált velem, Piéter mindig közém és ő közé állt. „Ne félj, én itt vagyok” – suttogta ilyenkor. Most viszont már nincs itt. Egyedül vagyok.

Az utolsó hetekben minden olyan gyorsan történt. Piéter hirtelen lett rosszul. Egyik nap még együtt nevettünk a konyhában, másnap már a kórházban feküdt, gépekhez kötve. Éva akkor is ott volt – mindig ott volt –, de sosem engedett igazán közel hozzá. Amikor utoljára láttam Piétert, már alig tudott beszélni. Megszorította a kezemet, és csak annyit mondott: „Vigyázz magadra, Zsuzsa.” Ennyi volt a búcsúm.

A temetés után minden megváltozott. Anyám bezárkózott a saját fájdalmába, apám pedig csak a temetőben beszél Piéterről. Éva viszont mintha új életet kezdett volna: eladta Piéter autóját, átrendezte a házat, és most mindent összepakol, hogy elköltözzön vidékre az új párjához.

– És én? – kérdeztem halkan. – Nekem semmi sem marad? Csak ez a doboz?

Éva végre rám nézett. A szeme üres volt, mintha már rég eldöntötte volna ezt az egészet. – Zsuzsa, te mindig is tudtad, hogy Piéter mindent rám íratott. Ez nem rólad szól.

De nekem minden rólam szólt. Vagyis rólunk. Azokról a nyári estékről a Balatonon, amikor Piéterrel együtt úsztunk ki a stégig. Azokról a karácsonyokról, amikor együtt díszítettük fel a fát, és titokban megettük a bejgli felét még Szenteste előtt. Azokról az éjszakákról, amikor sírva mentem át hozzá, mert féltem a vihartól.

Most viszont csak egy doboz fénykép maradt nekem. Leültem a kanapéra, és kinyitottam. Az első képen Piéter vigyorogva tartja a biciklimet, én pedig mögötte ülök, térdemen hatalmas sebtapasz. Eszembe jutott az az esős délután: elestem biciklizés közben, véres lett a lábam, sírtam. Piéter felkapott, hazavitt a hátán, és egész este mesélt nekem, hogy ne fájjon annyira.

– Miért nem tudod ezt megérteni? – kérdeztem Évát könnyeimmel küszködve. – Nekem csak ő volt! Neked legalább minden másod megmaradt.

Éva sóhajtott. – Zsuzsa, nekem sem könnyű ez. De most már tényleg mennem kell.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, úgy éreztem magam, mintha végleg kizártak volna abból az életből, ami valaha az enyém is volt.

Azóta naponta előveszem azt a dobozt. Néha anyám is átjön; ilyenkor csendben ülünk egymás mellett, nézegetjük a képeket. Apám sosem jön át – ő csak a temetőben beszél Piéterről: „Jó fiú voltál…” – mondja mindig ugyanazt.

Egy este anyám halkan megszólalt:
– Tudod, Zsuzsa… talán nekünk is tovább kellene lépnünk.
– De hogyan? – kérdeztem kétségbeesetten. – Ha minden emlék csak fájdalmat okoz?
– Talán úgy – mondta anyám –, hogy nem felejtjük el őt, de megpróbálunk új emlékeket teremteni.

Próbáltam elhinni neki. Próbáltam újra élni: visszamentem dolgozni az iskolába tanítani, találkoztam régi barátokkal. De minden nap végén ugyanaz várt otthon: egy doboz fénykép és egy üres lakás.

Egyik délután csöngettek. A postás hozott egy levelet Évától. Rövid volt: „Remélem, jól vagy. Ha szeretnéd valamikor megnézni Piéter óráját vagy könyveit, szólj.”

Nem tudtam eldönteni: ez most bocsánatkérés vagy csak kötelességtudat? Mégis írtam neki vissza: „Köszönöm. Talán egyszer átmegyek.”

Azóta is gondolkodom: vajon tényleg minden elveszett? Vagy csak én nem tudom elengedni azt az életet, ami már nincs?

Néha azon kapom magam: hangosan beszélek Piéterhez este, mintha még itt lenne velem. Mesélek neki az iskoláról, anyáról, arról is, hogy Éva újra férjhez megy.

Azt hiszem, sosem fogom teljesen feldolgozni ezt a veszteséget. De talán egyszer majd megtanulok együtt élni vele.

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet továbblépni akkor is, ha úgy érzed: mindenedet elveszítetted?