Egy titok, amely darabokra törte a házasságomat – Monika története

– Monika, kérlek, ne menj be most! – hallottam anyósom, Ilona hangját a nappali ajtaján keresztül. A hangja remegett, mintha valami nagyon fontosról beszélgetnének odabent. Megálltam a folyosón, kezemben a frissen főzött kávéval, és önkéntelenül is fülelni kezdtem.

– Nem mondhatod el neki, Gábor! – suttogta Ilona. – Ha megtudja, vége lesz mindennek.

A szívem hevesen dobogott. Gábor, a férjem, csak ennyit felelt: – Már így is nehéz titkolni előle. Nem akarok tovább hazudni neki.

A kávéscsésze megremegett a kezemben. Hirtelen minden megváltozott. Az addig megszokott, békés otthonunk falai mintha összeszűkültek volna körülöttem. A gondolataim cikáztak: Miről lehet szó? Mi az, amit ennyire titkolnak előlem?

Visszaléptem a hálószobába, és leültem az ágy szélére. A kávé kihűlt a kezemben, miközben próbáltam összerakni a hallottakat. Aznap este Gábor úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Megsimogatta a hajamat vacsora közben, és arról beszélt, hogy hétvégén kirándulhatnánk a Mátrába. De én már nem tudtam ugyanúgy nézni rá.

Aznap éjjel alig aludtam. Hajnalban úgy döntöttem, hogy nem bírom tovább: ki kell derítenem az igazságot. Másnap, amikor Gábor dolgozni ment, átkutattam a lakást. Nem vagyok rá büszke, de kétségbeesésemben mindent megnéztem: fiókokat, szekrényeket, még a telefonját is. Végül egy régi dobozban találtam egy levelet. Anyósom kézírása volt rajta.

„Kedves Gábor! Tudom, hogy nehéz lesz ezt eltitkolni Monika elől, de muszáj. Ha megtudja, hogy évekkel ezelőtt volt egy másik nőd és abból a kapcsolatból született egy gyereked, soha nem bocsátana meg neked. Kérlek, gondold át jól!”

A levelet olvasva úgy éreztem, mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Gábor tehát éveken át hazudott nekem. Volt egy gyereke egy másik nőtől – és én erről semmit sem tudtam.

Amikor este hazaért, ott vártam rá a nappaliban. A levelet az asztalra tettem.

– Ezt találtam ma – mondtam halkan.

Gábor arca elsápadt. Egy pillanatig csak állt némán, aztán leült mellém.

– Sajnálom, Monika – kezdte remegő hangon. – Féltem elveszíteni téged…

– Hány éve tudod? – kérdeztem.

– Négy éve történt… csak egyszer volt… de a gyerek megszületett. Az anyja nem akarja, hogy kapcsolatot tartsak vele…

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és néztem azt az embert, akit eddig a legjobban szerettem a világon – és most idegennek tűnt.

Az elkövetkező hetek pokoliak voltak. Anyósom mindennap hívott, hogy beszéljük meg a dolgokat, de én nem akartam hallani sem róla, sem Gáborról. Az egész család széthullott körülöttem: az apósom is próbált közvetíteni, de csak még jobban összezavarodtam.

A barátnőim – Zsuzsa és Réka – próbáltak támogatni.

– Monika, ne hibáztasd magad! – mondta Zsuzsa egy este egy pohár bor mellett. – Ez nem a te hibád.

– De hát miért nem mondta el? Hogy bízhatok valaha újra bárkiben? – zokogtam.

Réka megszorította a kezem.

– Idő kell hozzá… de te erős vagy. Mindig is az voltál.

Hetek teltek el így: nappal dolgoztam az iskolában tanárként, este pedig próbáltam túlélni az ürességet. Gábor többször próbált bocsánatot kérni, de én már nem tudtam megbízni benne.

Egyik nap azonban váratlanul levelet kaptam egy ismeretlen nőtől: „Kedves Monika! Tudom, hogy most nehéz időszakon mész keresztül. Én vagyok az a nő… Szeretném elmondani neked az igazat.” A levélben leírta, hogy Gábor valóban csak egyszer találkozott vele egy céges rendezvényen, és soha nem akart közéjük állni. A gyereküket egyedül neveli, és nem akarja tönkretenni a mi házasságunkat.

Ezután valami megváltozott bennem. Rájöttem: nem én vagyok hibás ebben az egészben. Nem én hazudtam éveken át.

Egy vasárnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elköltöztem Zsuzsához. Gábor sírt, könyörgött, de én már döntöttem: új életet kezdek.

Az első hetek nehezek voltak: minden reggel sírva ébredtem, esténként pedig üresnek éreztem magam. De lassan-lassan visszatért belém az erő. Elkezdtem újra festeni – régi szenvedélyem volt –, és beiratkoztam egy jógatanfolyamra is.

A családom először nehezen fogadta el a döntésemet: anyám azt mondta, „Monika, gondold át még egyszer! Egy házasságot nem lehet csak úgy feladni.” De én már tudtam: ha most nem lépek ki ebből a hazugságból, soha nem leszek boldog.

Most itt ülök a kis albérletemben Budán, nézem az esti fényeket az ablakból és arra gondolok: mennyi mindent kibírtam már eddig is. Talán egyszer majd újra bízni tudok valakiben… Talán egyszer majd újra szeretek.

De vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre nyomot hagy bennünk? Ti mit tennétek a helyemben?