Amikor a szeretet fáj: Hogyan segítettünk a lányunknak, Dórának és a vejünknek, Gábornak megtalálni a saját útjukat
– Anya, kérlek, ne szólj most semmit! – Dóra hangja remegett, ahogy belépett az előszobába. A kabátja csuromvizes volt, Gábor mögötte állt, lesütött szemmel. Az eső dobolt az ablakon, de a szobában mégis fojtogató csend ült. Bélával egymásra néztünk; mindketten tudtuk, hogy ez a pillanat előbb-utóbb eljön.
Dóra mindig is büszke lány volt. Már gyerekként is inkább sírt titokban, minthogy segítséget kérjen. Gábor pedig – hát, ő sem az a típus, aki könnyen megnyílik. De most ott álltak előttünk, összetörten. Azt mondták, csak egy kis időre jönnének vissza hozzánk lakni, amíg rendezik a dolgaikat. Tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű.
– Mi történt? – kérdeztem halkan.
Gábor sóhajtott. – Elvesztettem az állásomat. A lakáshitelt nem tudjuk fizetni. Már hónapok óta próbálkozom, de sehol sem kellek. Dóra is csak részmunkaidőben dolgozik. Nem akarunk terhet jelenteni…
Béla megköszörülte a torkát. – Nem vagytok teher. De tudjátok, hogy ez nem lehet végleges megoldás.
Dóra bólintott, de láttam rajta: szégyelli magát. Aznap este sokáig beszélgettünk. Próbáltam erős maradni, de amikor Dóra elaludt a régi szobájában, én is elsírtam magam. Anyaként mindig azt hittem, ha felnőnek a gyerekeim, már nem kell aggódnom értük. Mekkora tévedés!
A következő hetekben minden megváltozott. Hirtelen újra négyen éltünk egy fedél alatt. Dóra és Gábor próbáltak alkalmazkodni, de érezhető volt a feszültség. Egyik reggel például Dóra idegesen csapta le a kávéscsészét.
– Anya, ne szólj már bele mindenbe! Nem vagyok gyerek!
– Csak segíteni akartam… – válaszoltam sértetten.
– Tudom! De hadd csináljam úgy, ahogy én szeretném!
Béla ilyenkor mindig közbelépett: – Lányok, ne veszekedjetek! Inkább gondolkodjunk együtt, hogyan lehetne megoldani ezt az egészet.
De nem csak köztünk voltak súrlódások. Gábor egyre zárkózottabb lett. Egy este hallottam, ahogy Dórával veszekednek a szobában.
– Miért nem próbálsz meg valami mást? – kérdezte Dóra.
– Mert nem akarok elmenni külföldre mosogatni! Ez az én hazám! – csattant fel Gábor.
A szívem szakadt meg értük. Tudtam, hogy mindketten szenvednek: Gábor a férfiasságát féltette, Dóra pedig attól rettegett, hogy elveszíti azt az életet, amit együtt felépítettek.
Egyik este Béla leült mellém a konyhában.
– Szerinted jól tesszük? Nem lenne jobb hagyni őket hibázni?
– Nem tudom – suttogtam. – Anyaként segíteni akarok. De félek, hogy ezzel csak rosszabb lesz minden.
Másnap reggel Dóra odajött hozzám.
– Anya… beszélhetnénk?
Leültünk az erkélyre. A novemberi hideg ellenére kimentünk, mert bent már minden szó túl hangosnak tűnt.
– Sajnálom, hogy így viselkedtem veled – kezdte halkan. – Csak… annyira nehéz ez az egész. Úgy érzem magam, mint egy kudarc.
Átöleltem. – Nem vagy kudarc. Csak most nehéz. De ki kell találnod, mit akarsz igazán.
Aznap este családi tanácsot tartottunk. Béla elővette a régi spórolt pénzünket.
– Ezt félretettük vészhelyzetre – mondta. – Most itt az idő felhasználni.
Gábor tiltakozott: – Nem fogadhatjuk el! Ez a ti pénzetek!
– Most ti vagytok a vészhelyzet – válaszolta Béla egyszerűen.
Végül megegyeztünk: segítünk nekik egy ideig anyagilag is, de csak addig, amíg mindketten aktívan keresnek munkát és próbálnak újra talpra állni.
A következő hónapokban lassan javult a helyzet. Dóra talált egy teljes állású munkát egy könyvelőirodában, Gábort pedig végül felvették egy logisztikai céghez sofőrnek. A lakásukat sikerült megtartaniuk – igaz, le kellett mondaniuk sok mindenről.
Amikor végül elköltöztek tőlünk újra saját otthonukba, furcsa üresség maradt utánuk. De büszke voltam rájuk – és magunkra is.
Most már tudom: néha az igazi szeretet az, ha hagyjuk őket hibázni és újra felállni. De vajon jól tettük? Hol húzódik a határ segítés és túlzott beavatkozás között? Vajon minden szülőnek ilyen nehéz elengedni a felnőtt gyerekét?