Férjem nem akar apámmal dolgozni, mégis nehezen talál jó munkát: Hogyan küzdöttünk meg együtt a nehézségekkel?

– Már megint nem hívtak vissza – mondta Gábor, miközben az asztalnál ült, kezében szorongatva a telefonját. A konyhában álltam, és próbáltam úgy tenni, mintha a rántott hús panírozása minden figyelmemet lekötné, de valójában minden idegszálammal rá figyeltem.

– Biztos lesz valami – próbáltam bátorítani, de a hangom remegett. Az elmúlt hónapokban egyre nehezebb volt hinni ebben. Gábor három éve mondott fel az építőipari cégnél, ahol addig dolgozott. Az új főnök, aki a régi, barátságos főnökét váltotta, az első hónapban megvágta a fizetését, és minden nap megalázta. Gábor nem bírta tovább, felmondott. Akkor még azt hitte, könnyen talál majd új munkát.

De nem így lett. Azóta egyik állásinterjú követte a másikat, de sehol sem vették fel. Volt, ahol túl öregnek tartották a negyvenéves férjemet, máshol azt mondták, túlképzett. A számlák viszont csak gyűltek. A lakásunkat panelban béreltük Zuglóban, két gyerekünk volt: a tízéves Lilla és a hatéves Marci. Egyre gyakrabban vitatkoztunk apróságokon is.

Egyik este apám átjött. Mindig is kemény ember volt, aki szerint a munka becsületet ad. Ő vezeti a családi asztalosműhelyt Újpesten, és már régóta szeretné, ha Gábor beszállna hozzájuk.

– Fiam – fordult Gáborhoz –, nálam mindig lesz munka. Nem szégyen kétkezi munkát végezni.

Gábor arca elvörösödött. – Köszönöm, de én nem akarok családon belül dolgozni – felelte halkan.

Apám csak legyintett. – Büszkeségből nem lehet kenyeret venni.

Aznap este veszekedtünk. – Miért nem fogadod el apu ajánlatát? – kérdeztem kétségbeesetten. – Nem bírjuk már sokáig így!

– Nem akarom, hogy mindenki azt higgye, csak azért dolgozom ott, mert a veje vagyok! – kiabálta vissza Gábor. – És különben is… apád sosem nézett ki belőlem semmit.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Tudtam, hogy igaza van: apám mindig is szigorúan bánt vele, sosem dicsérte meg igazán.

A következő hetekben egyre feszültebb lett a hangulat otthon. Lilla sírva jött haza az iskolából, mert csúfolták: „A te apád munkanélküli!” Marci pedig esténként azt kérdezte: „Anya, mikor veszünk új biciklit?”

Egyik reggel Gábor eltűnt otthonról. Csak egy cetlit hagyott: „El kell gondolkodnom.” Egész nap sírtam. Anyám vigasztalt telefonon: – Adj neki időt! A férfiak nehezen viselik az ilyet.

Este Gábor hazajött. Fáradtnak tűnt, de mintha valami megváltozott volna benne.

– Beszéltem egy régi osztálytársammal – mondta halkan. – Van egy kis cége Kispesten. Elmehetek hozzá segédmunkásnak… De keveset fizetnek.

– Legalább valami! – öleltem át.

Pár hétig úgy tűnt, minden rendeződik. De aztán kiderült: a cég csődbe ment. Újra ott tartottunk, mint az elején.

Egy este Lilla odabújt hozzám: – Anya, miért vagy mindig szomorú?

Nem tudtam mit mondani neki.

Másnap reggel Gábor leült velem szemben a konyhaasztalhoz.

– Elvállalom apádnál a munkát – mondta halkan. – Nem magam miatt… miattatok.

Sírva fakadtam. Megkönnyebbülés volt bennem és félelem is: vajon apám hogyan fog viselkedni vele?

Az első hetek nehezek voltak. Apám keményen bánt Gáborral: minden hibáját szóvá tette. Egy este Gábor dühösen csapta be maga mögött az ajtót.

– Nem bírom tovább! – kiabálta. – Soha nem fogad el engem!

– Adj neki időt! – kérleltem.

Egyik nap azonban minden megváltozott. Apámnak rosszul lett a dereka egy nehéz bútor emelése közben. Gábor azonnal segített neki, orvost hívott, és egész nap mellette maradt.

Este apám megszólalt:

– Fiam… lehet, hogy nem mondtam még… de örülök, hogy itt vagy.

Gábor csak bólintott. Aznap este először láttam rajta igazi mosolyt hónapok óta.

Azóta lassan javult minden. Nem lettünk gazdagok, de végre volt biztos munka és béke otthon. Lilla újra mosolygott az iskolában, Marci pedig végre kapott egy használt biciklit.

Néha még most is eszembe jut: mi lett volna velünk, ha Gábor büszkesége erősebb marad? Vajon tényleg annyira fontos a büszkeség egy család boldogságánál?

„Ti mit tennétek a helyemben? Megéri néha félretenni a büszkeséget azokért, akiket szeretünk?”