A friss kenyér illata és a kimondatlan szavak keserűsége – Ivett története egy budapesti konyhából

– Ivett, hol van a só? – kérdezte Gábor, miközben a konyhapultnál állt, és a szemét sem emelte rám. A hangja fáradt volt, mintha minden szóval egyre távolabb sodródna tőlem. Én épp a kenyeret szeleteltem, a friss héj ropogott a kés alatt, de a mozdulataim gépiesek voltak. Az ablakon túl Budapest esti fényei villogtak, de itt bent csak a csend terpeszkedett.

– A polcon – válaszoltam halkan, és közben azon gondolkodtam, mikor lett ilyen idegen ez a lakás. Mikor lett ilyen idegen Gábor? Tíz éve költöztünk ide, akkor még minden új volt és izgalmas. Mostanra minden tárgy emlékeket őriz, amik már csak fájnak.

Gábor odalépett a polchoz, elvette a sót, majd visszaült az asztalhoz. Nem nézett rám. Én sem néztem rá. A kenyérillat betöltötte a konyhát, de nem tudta elnyomni azt a fojtogató érzést, ami hónapok óta köztünk lebegett. A lányunk, Zsófi már rég elköltözött, csak hétvégente jön haza. Most is üres volt a szobája.

– Kérsz levest? – kérdeztem végül, hogy megtörjem a csendet.

– Nem vagyok éhes – felelte kurtán.

A kanalam megállt a levegőben. Régen ilyenkor nevetett volna, vagy legalább egy mosolyt küldött volna felém. Most csak az óraketyegés hallatszott.

Aznap este minden mozdulatunkban ott volt valami kimondatlan. Egyetlen szó sem esett arról, hogy mennyire fáradtak vagyunk egymástól. Hogy mennyire hiányzik az az időszak, amikor még voltak közös álmaink. Hogy mennyire fáj az, hogy már csak egymás mellett élünk, nem együtt.

A vacsora után Gábor bement a nappaliba, bekapcsolta a tévét. Én elmosogattam, de közben remegett a kezem. A víz csobogása alatt is hallottam a gondolataimat: „Ez így nem mehet tovább.”

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, hallgattam Gábor egyenletes légzését. Vajon ő is érzi ezt az űrt? Vagy csak én vagyok ennyire elveszett? Hajnalban felkeltem, leültem a konyhában egy bögre teával. Az ablakon át néztem az üres utcát. Eszembe jutott anyám szavai: „Ivett, soha ne hagyd, hogy egy kapcsolatban magányosabb legyél, mint egyedül.” Akkor még nem értettem igazán.

Másnap reggel Gábor szó nélkül ment el dolgozni. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Vacsorára jövök.” Ennyi. Semmi puszi, semmi szeretlek. Csak egy üzenet.

Aznap egész nap azon gondolkodtam, mi történt velünk. Próbáltam visszaidézni az első randinkat a Margitszigeten, amikor még minden olyan egyszerűnek tűnt. Próbáltam felidézni Zsófi születését, amikor együtt sírtunk örömünkben. Hol vesztettük el egymást?

Délután felhívtam Zsófit.

– Szia anya! – szólt bele vidáman.

– Szia kicsim… – próbáltam mosolyogni, de érezte a hangomon.

– Mi történt?

– Semmi… csak… hiányzol – mondtam végül.

– Anya… minden rendben otthon?

Hallgattam. Nem akartam ráterhelni a gondjaimat.

– Persze – hazudtam végül.

Letettem a telefont és sírtam. Csendben, hogy senki se hallja.

Este Gábor hazajött. Leültünk vacsorázni, de most sem beszéltünk semmiről. Csak ettünk némán. Aztán egyszer csak megszólalt:

– Ivett… te boldog vagy?

Meglepődtem. Rég nem kérdezett ilyet.

– Nem tudom – feleltem őszintén.

Ő is csak bólintott.

– Én sem – mondta halkan.

Ott ültünk egymással szemben két idegenként. Mindketten tudtuk, hogy valaminek vége van. De egyikünk sem mert kimondani semmit.

Aznap este először gondoltam arra komolyan: lehet, hogy jobb lenne külön utakon folytatni. De vajon van-e erőm hozzá? Vagy inkább maradok ebben a csendben, mert félek az ismeretlentől?

Most itt ülök ugyanabban a konyhában, érzem a friss kenyér illatát és hallgatom a csendet. Vajon hányan élnek így Magyarországon? Hányan választják inkább a kompromisszumot az őszinteség helyett? És vajon tényleg jobb egyedül lenni, mint magányosan együtt?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri harcolni egy kapcsolatért, ha már csak emlékek tartják össze?