Amikor Dávid Hazahozta a Menyasszonyát: Egy Anyai Szív Próbája

– Dávid, ezt most komolyan gondolod? – kérdeztem remegő hangon, miközben a bejárati ajtóban álltam, és néztem, ahogy a fiam egy idegen lányt vezet be a nappaliba. Az eső dobolt az ablakon, a szívem pedig legalább olyan hevesen vert.

– Anya, ő Emese. A menyasszonyom. – mondta Dávid, és úgy nézett rám, mint aki egyszerre büszke és fél is attól, amit mondani készül.

Emese zavartan mosolygott, a kabátját szorongatta. A pillanatban minden megváltozott. Az otthonunk, ahol mindig csak mi hárman voltunk – én, Dávid és az apja, László –, most hirtelen szűknek tűnt.

– Menyasszonyod? – visszhangoztam. A szó furcsán csengett a számban. Hiszen még csak huszonhárom éves vagy! Még csak most voltál kisfiú…

Dávid tekintete elsötétült. – Anya, kérlek… Ne most kezdd el.

László csendben figyelt a háttérből. Mindig is ő volt a higgadt, aki próbált közvetíteni köztünk. Most is csak egy bátorító mosolyt küldött felém, de én éreztem: egyedül vagyok ebben a viharfelhőben.

Az este kínosan telt. Emese próbált beszélgetni velem, de minden szava mögött azt éreztem: elveszi tőlem a fiamat. A vacsora alatt Dávid végig az ő kezét fogta. Aztán amikor Emese segíteni akart elpakolni, ráförmedtem:

– Hagyd csak, majd én megoldom! – túl élesen szóltam rá, ő pedig visszahúzódott.

Éjjel nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és újra meg újra hallottam anyám hangját: „Egy anya sosem engedi el igazán a fiát.” De vajon igaza volt? Vagy csak én vagyok képtelen elfogadni, hogy Dávid már nem az enyém?

Másnap reggel Dávid dühösen jött le a lépcsőn.

– Anya, miért vagy ilyen Emesével? Ő nem tett semmit!

– Csak… aggódom érted. Nem ismered még igazán! – próbáltam magyarázkodni.

– De igen! És szeretem! – vágott vissza. – Miért nem tudsz örülni nekem?

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. László később félrehívott.

– Patrícia, emlékszel, amikor először hoztalak haza anyámhoz? Ő sem fogadott el rögtön…

– De én más vagyok! – tiltakoztam.

– Nem vagy más. Csak félsz elveszíteni Dávidot.

Napokig tartott ez a feszültség. Emese mindent megtett: segített főzni, beszélgetett velem a kertben, még a régi családi fotókat is végignézte velem. Egy este azonban hallottam, ahogy sír a szobájukban.

– Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek – suttogta Dávidnak.

Akkor értettem meg: nem ellenségem ő. Csak ugyanúgy fél attól, hogy nem lesz elég jó nekünk.

Másnap reggel kimentem a konyhába, ahol Emese éppen teát főzött.

– Emese… – kezdtem bizonytalanul. – Sajnálom, ahogy viselkedtem veled.

Felnézett rám könnyes szemmel.

– Én csak azt szeretném, ha elfogadna engem is valaki…

Leültem mellé. Hosszú percekig csak ültünk csendben. Aztán mesélni kezdett az életéről: hogy az anyja korán meghalt, hogy mindig is vágyott egy igazi családra.

A szívem összeszorult. Hirtelen nem az „idegen” lányt láttam benne, hanem egy elveszett gyereket – akinek ugyanúgy szüksége van szeretetre, mint nekem volt annak idején.

Aznap este vacsoránál én töltöttem neki először levest. Apró gesztus volt, de Dávid hálásan rám mosolygott.

A következő hetekben lassan oldódott a feszültség. Együtt főztünk gulyást vasárnaponként, Emese megtanult pogácsát sütni Lászlótól. Egy este Dávid megölelt:

– Köszönöm, anya…

Még mindig fáj néha belegondolni: már nem csak az én kisfiam. De most már tudom: az anyai szeretet nem birtoklás – hanem elengedés is.

Néha mégis felteszem magamnak: vajon tényleg képes vagyok feltétel nélkül szeretni? Vagy mindig ott lesz bennem a félelem az elvesztéstől? Ti mit gondoltok erről?