Amikor Gábor elhagyott, csak az adósságok maradtak – Egy magyar asszony története a bizalomról és árulásról

– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem! – kiáltottam Gábor után, amikor becsapta maga mögött a bejárati ajtót. A kulcs csörrenése még sokáig visszhangzott a fejemben. Ott álltam a nappali közepén, kezemben a csekkekkel és a banki felszólításokkal, miközben a szívem majd’ kiszakadt a mellkasomból.

Tizenöt év. Ennyi időt áldoztam rá, hogy Gábor álma valóra váljon. Amikor megismertem, még csak egy lelkes fiatal volt, tele ötletekkel, de pénz nélkül. Én épp akkor végeztem a Közgázon, előttem állt egy biztos karrier lehetősége valamelyik nagy cégnél. De én hittem benne – bennünk. Azt mondta: „Kata, nélküled nem menne.” És én elhittem neki.

Az első évek nehezek voltak. Egy kis albérletben laktunk Zuglóban, esténként együtt számoltuk a filléreket. Gábor vállalkozása – egy kis építőipari cég – lassan indult be. Én vezettem a könyvelést, intéztem a papírmunkát, telefonáltam az ügyfeleknek. Nem volt szerződésünk, nem volt fizetésem – csak a közös jövő ígérete.

Anyám mindig mondta: „Kislányom, legyen minden papíron!” De én csak legyintettem. „Gábor sosem tenne ilyet velem.”

Aztán jöttek a gyerekek: Zsófi és Marci. Minden reggel korán keltem, hogy reggelit készítsek nekik, aztán rohantam az irodába segíteni Gábornak. Ő egyre kevesebbet volt otthon – mindig tárgyalásokon, mindig elfoglalt. Én pedig próbáltam mindent egyben tartani: családot, céget, háztartást.

Aztán egyszer csak megváltozott valami. Gábor ideges lett, gyakran kiabált velem apróságok miatt is. Egy este későn jött haza, és amikor rákérdeztem, hol volt, csak annyit mondott: „Ne faggass már állandóan!”

Aznap este először éreztem azt, hogy valami nincs rendben.

Pár hónappal később megtaláltam egy női sálat az autóban. Amikor rákérdeztem, azt mondta: „Az egyik ügyfélé.” De a szívem mélyén tudtam, hogy hazudik.

Aztán egy reggel Gábor leült velem szemben a konyhaasztalhoz. Nem nézett rám.
– Kata… én elmegyek. Sajnálom. Van valaki más.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Csak ültem ott némán, miközben ő összepakolt pár ruhát és elment.

A következő hetekben derült ki az igazi tragédia: minden Gábor nevén volt – a cég, a lakás, még az autó is. Nekem semmi sem jutott. Sőt: mivel én intéztem a pénzügyeket, több hitelt is felvettem közösen – de a felelősség az enyém lett.

Anyám sírva hívott fel: „Kislányom, mi lesz most veletek?”

A gyerekek értetlenül néztek rám: „Anya, apa mikor jön haza?”

Éjszakánként nem tudtam aludni. Csak bámultam a plafont és újra meg újra lejátszottam magamban az elmúlt éveket. Hol rontottam el? Miért nem hallgattam anyámra? Miért bíztam vakon abban az emberben?

A barátnőim próbáltak vigasztalni:
– Kata, most magadra kell gondolnod! Menj ügyvédhez!
De mit ér egy ügyvéd, ha minden papír Gábor nevén van?

A legrosszabb az volt, amikor Gábor új barátnőjével láttam meg őket a játszótéren. Zsófi odaszaladt hozzá:
– Apa! Mikor jössz haza?
Gábor csak zavartan nézett rám.
– Zsófi… most már máshol lakom.

A szívem összetört.

Elkezdtem takarítani járni másokhoz – valahogy el kellett tartanom a gyerekeket. Minden nap szégyenkezve mentem végig az utcán; régen én voltam „a vállalkozó felesége”, most csak egy elhagyott asszony vagyok két gyerekkel és adósságokkal.

Egy este Marci odabújt hozzám:
– Anya, ugye nem hagysz itt minket?
– Soha, kicsim – suttogtam könnyek között.

Most itt ülök egy kis zuglói lakásban, ahol minden bútort kölcsön kaptunk ismerősöktől. Minden nap küzdök azért, hogy talpon maradjak – magamért és a gyerekeimért.

Sokan mondják: „Erős vagy.” De én csak túlélni próbálok.

Vajon hány nő jár még ma Magyarországon ugyanebben a cipőben? Miért hisszük el mindig azt, hogy velünk ez nem történhet meg? És vajon képes leszek-e valaha újra bízni valakiben?