Zemlében a család: Hogyan vesztettem el mindent, és hogyan találtam újra önmagam

– Ez az én szobám! – kiáltottam, miközben az ajtófélfába kapaszkodtam, de apám csak fáradtan legyintett. – Elég volt, Marci! Mostantól ez a helyzet. Fogadd el!
A hangom visszhangzott a folyosón, de senki sem figyelt rám. Aznap este, amikor Éva néni és a két fia, Gergő meg Bence végleg beköltöztek hozzánk, úgy éreztem, mintha valaki kisöpörte volna alólam a talajt. Tizenhat éves voltam, és hirtelen egy dohos kamrában találtam magam, ahol a polcokon befőttek sorakoztak, és minden este a hűvös falak között próbáltam elaludni.
A régi szobámat Éva lánya, Zsófi vette birtokba. A posztereimet letépték a falról, a könyveimet dobozba rakták. A gitáromat – az egyetlen dolgot, amihez menekülhettem volna – Gergő egyszerűen elvette. „Majd én is megtanulok rajta játszani!” – mondta vigyorogva, miközben én tehetetlenül néztem.
Az első hetekben próbáltam alkalmazkodni. Hallgattam apámra, amikor azt mondta: „Marci, próbálj meg barátkozni velük!” De hogyan barátkozzak valakivel, aki minden nap belerúg a táskámba, vagy gúnyolódik rajtam az asztalnál? Egy este, amikor már harmadszor ettem hideg virslit vacsorára – mert Éva mindig csak a saját gyerekeinek főzött meleg ételt –, eldöntöttem: nem hagyom magam.

Egyik éjjel, amikor mindenki aludt, visszalopóztam a régi szobámba. A polcokon még ott volt néhány könyvem. A naplóm is ott hevert – legalábbis azt hittem. De amikor kinyitottam a fiókot, csak egy üres borítékot találtam. Zsófi napokkal később az arcomba nevetett: „Elolvastam mindent. Elég uncsi vagy!” Akkor valami eltört bennem.

Az iskolában is minden megváltozott. Régen apám vitt be autóval, most már csak Éva járt be dolgozni a városba – engem sosem vitt el. Gyalogoltam minden reggel a sárban, miközben Gergő és Bence az anyjuk mellett ültek az autóban. Az osztálytársaim kérdezgették: „Miért vagy mindig ilyen morcos?” De nem tudtam elmondani nekik, hogy otthon már nem vagyok senki.

Egy délután hazaérve láttam, hogy Gergő a gitáromat pengeti az udvaron. Rosszul csinálta – csak csapkodta a húrokat. Odamentem hozzá.
– Add vissza! Ez az enyém!
– Most már az enyém is lehet – mondta vállat vonva.
– Nem! – rántottam ki a kezéből. A gitár leesett, egy nagy repedés futott végig rajta.
– Na tessék! Most már egyikünké sem lesz – vágta oda gúnyosan.

Aznap este sírtam először hangosan a kamrában. Apám bejött.
– Marci… miért nem próbálsz meg alkalmazkodni? Éva is nehéz helyzetben van.
– És én? Nekem nem nehéz?
– Majd idővel jobb lesz…
De nem lett jobb. Egyre rosszabb lett.

Elkezdtem bosszút forralni. Elrejtettem Gergő focicipőjét a kertben. Bence tankönyveit összekevertem Zsófi füzeteivel. Egyik este Éva kedvenc virágait is meglocsoltam sós vízzel. Kicsinyes bosszúk voltak – de legalább úgy éreztem, hogy valamit visszaszerzek abból, amit elvettek tőlem.

Egy nap azonban lebuktam. Éva ordítva rontott be apámhoz:
– A fiad tönkretette a virágaimat! Nem bírok vele tovább!
Apám csak állt némán.
– Igaz ez? – kérdezte végül.
– Igen – mondtam dacosan.
– Akkor menj el innen! – kiabálta Éva.
Apám nem szólt semmit. Csak nézett rám fáradtan.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és elindultam a nagymamámhoz. Ő mindig szeretettel fogadott, de láttam rajta is az aggodalmat.
– Mi történt veletek? – kérdezte halkan.
– Nem tudom… mintha apám már nem is szeretne.
Nagymama megsimogatta a hajamat.
– Néha az emberek félnek kimondani az érzéseiket. De attól még szeretnek.

Néhány hétig nála maradtam. Az iskolában is jobban ment minden – végre volt kihez hazamenni. De apám nem keresett. Egyik este nagymama leült mellém.
– Marci, beszélned kellene apáddal. Nem lehet örökké haragban élni.

Végül hazamentem egy vasárnap délután. Az udvaron csend volt. Apám kint ült a lépcsőn.
– Marci… örülök, hogy visszajöttél.
– Miért nem jöttél értem?
– Azt hittem, jobb neked ott… Nem tudom jól csinálni ezt az egészet.
– Nekem csak te vagy! – tört ki belőlem a sírás.
Apám átölelt.
– Sajnálom… Próbáljunk meg újra család lenni!

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. De Éva is próbált változtatni: egyszer főzött nekem is meleg vacsorát; Gergő visszaadta a gitárt (bár már javíthatatlan volt), Zsófi pedig egyszer bocsánatot kért a naplóm miatt.

Most már tudom: bosszúval csak még mélyebbre ástam magam a magányba. De ha valaki kinyújtja feléd a kezét – még ha remegve is –, talán érdemes elfogadni.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki mindent elvett tőled? Várom a gondolataitokat.