Egy idegen embersége: Amikor egy rendőr megmentette a karácsonyomat

– Mit csinál maga ott? – harsant rám a biztonsági őr hangja, miközben remegő kezemmel próbáltam a kenyeret visszacsúsztatni a kabátom alá. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A Lidl hűvös neonfényei alatt mindenki engem nézett. A szégyen forró hullámként öntött el.

Radnóti Réka vagyok, harmincöt éves, kétgyermekes anya. Aznap este már harmadik napja nem ettem rendesen. A férjem, Gábor, három hónapja elhagyott minket egy másik nő miatt. A lakásunkat alig tudtam fenntartani a minimálbéres állásomból, amit a járvány miatt elvesztettem. Aznap este csak egyetlen célom volt: valahogy ételt vinni haza a gyerekeimnek.

A biztonsági őr odahívta a rendőrt. Egy magas, szigorú arcú férfi lépett mellém – Tamás volt a neve, ezt később tudtam meg. – Hölgyem, kérem, jöjjön velem! – mondta halkan, de határozottan. Nem ellenkeztem. A könnyeim már akkor folytak, amikor beültetett az autóba.

– Miért tette? – kérdezte útközben. Nem tudtam megszólalni. Csak bámultam ki az ablakon, és magamban újra meg újra azt ismételgettem: „Vége mindennek. Most elveszik a gyerekeimet is.”

A rendőrségen Tamás leültetett egy székre. – Nézze, Réka, látom magán, hogy nem bűnöző. Mondja el őszintén: mi történt? – A hangjában volt valami furcsa melegség.

Elmondtam mindent. Hogy Gábor elment, hogy nincs pénzünk, hogy a gyerekek éhesek. Hogy szégyellem magam, de nem láttam más kiutat.

Tamás csendben hallgatott végig. Aztán felállt, és kiment a szobából. Pár perc múlva visszajött egy zacskóval: benne kenyér, tej, pár felvágott és egy tábla csoki.

– Ezt most én adom magának. Nem fogom feljelenteni. De ígérje meg nekem, hogy legközelebb inkább segítséget kér! – mondta szelíden.

Nem tudtam megszólalni. Csak bólintottam és zokogtam.

Otthon a gyerekek – Lilla és Marci – úgy falták az ételt, mintha sosem ettek volna. Lilla odabújt hozzám: – Anya, te vagy a legjobb anya a világon! – suttogta.

Aznap este Tamás telefonszámot is adott: – Ha baj van, hívjon! – mondta.

A következő hetekben többször is beszéltünk telefonon. Tamás segített elintézni a családi pótlékot és egy alapítványhoz is beajánlott, ahol karácsonyi csomagot kaptunk. A gyerekek először kaptak saját ajándékot karácsonykor: Lilla egy plüsskutyát, Marci egy kisautót.

Gábor közben néha felhívott, de mindig csak veszekedni akart. – Miért nem keresel rendes munkát? – vágta a fejemhez. – Mert nincs! – üvöltöttem vissza egyszer sírva.

Anyám sem segített: – Te tehetsz róla! Miért mentél hozzá ahhoz a semmirekellőhöz? – mondta újra meg újra.

A szégyen és a harag lassan felemésztett belülről. Egyik este Tamás felhívott: – Réka, ne hagyja magát! Ön többet érdemel ennél! Ha akarja, segítek önéletrajzot írni.

Először visszautasítottam. De aztán rájöttem: ha nem változtatok, sosem lesz jobb. Tamás segített önéletrajzot írni és elküldeni pár helyre. Januárban felvettek egy iskolai menzára konyhai kisegítőnek.

Az első fizetésből vettem egy tortát Lillának születésnapjára. Először éreztem azt hónapok óta, hogy van remény.

A családomban azonban nem múlt el nyomtalanul az egész történet. Anyám még mindig haragszik rám: – Szégyent hoztál ránk! – mondja minden találkozáskor.

Gábor egyszer váratlanul megjelent az ajtóban karácsony előtt: – Vissza akarok jönni! – mondta részegen.

– Nem lehet – feleltem határozottan. – Most már tudom, hogy egyedül is képes vagyok rá.

Tamással néha találkozunk kávézni. Soha nem történt köztünk semmi több barátságnál, de nélküle talán már nem is lennék itt.

Most már tudom: néha egyetlen jó szó vagy apró segítség is elég ahhoz, hogy valaki újra hinni tudjon magában és az emberekben.

Vajon hányan élnek még ma is csendben szégyenben és kilátástalanságban? És vajon hányan vannak olyanok, mint Tamás, akik képesek meglátni az embert a hibák mögött?