Bratnőm, Katalin és az éjszakai lidércem: Egy aláírás, ami pokollá tette az életemet
– Te tényleg azt hiszed, hogy ezt csak úgy meg lehet úszni? – csattant fel Katalin, a bátyám felesége, miközben a nappalim közepén állt, karba tett kézzel, és olyan pillantást vetett rám, amitől még a plafon is megremegett.
Ott ültem a kanapén, a kezem remegett a papírokkal, amiket a postás hozott reggel. Újabb felszólítás a végrehajtótól. Már a harmadik ebben a hónapban. A nevemen lévő autó miatt, amit Gábor kért, hogy írjak át magamra „csak egy kis időre”. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel egy soha véget nem érő rémálom veszi kezdetét.
– Katalin, én csak segíteni akartam… – próbáltam magyarázkodni, de ő félbeszakított.
– Segíteni? Az neked segítség, hogy most már a te neveden van minden tartozás? Hogy a végrehajtó téged keres? Hogy miattad nem tudunk aludni éjszaka? – kiabálta, miközben Gábor csendben állt mögötte, lehajtott fejjel.
Az egész egy évvel ezelőtt kezdődött. Egy szürke novemberi estén csörgött a telefonom. Gábor volt az, a bátyám. Mindig is közel álltunk egymáshoz, gyerekkorunkban együtt fociztunk a panelház mögött, együtt szidtuk anyát, amikor túl sós lett a leves. Most viszont kétségbeesett volt a hangja.
– Figyelj, Zoli… nagy szívességet kérnék. Tudod, most van ez az adósságom, és ha az autó továbbra is az én nevemen van, elviszik. Át tudnád írni magadra? Csak pár hónapra! Esküszöm, mindent visszaadok!
Nem gondolkodtam sokat. Gábor mindig ott volt nekem is, amikor szükségem volt rá. Aláírtam a papírokat. Az autó átkerült az én nevemre. Aztán jöttek a levelek. Először csak parkolási bírságok. Aztán egyre nagyobb összegek: biztosítási díjak, adótartozás, végrehajtási felszólítások.
Próbáltam beszélni Gáborral. Eleinte mindig megígérte, hogy elintézi. „Ne aggódj, Zoli! Már intézem!” – mondta. De aztán egyre ritkábban vette fel a telefont. Katalin pedig egyre dühösebb lett rám.
Egyik este anyám is felhívott.
– Zoltánkám, mi ez az egész? Miért veszekedtek ennyit? Nem lehetne ezt szépen megbeszélni?
De hogyan lehetne szépen megbeszélni valamit, ami már rég túlment minden határon? Amikor már nem csak pénzről van szó, hanem bizalomról, családról…
A munkahelyemen is kezdtek felfigyelni rám. Egyik nap behívott az igazgató.
– Zoltán, minden rendben otthon? Fáradtnak tűnsz…
Mit mondhattam volna? Hogy éjszakánként nem tudok aludni a stressztől? Hogy rettegek attól, mikor kopogtat újra a végrehajtó? Hogy a saját bátyám miatt kerültem ebbe a helyzetbe?
Katalin egyre többször jelent meg nálam. Hol sírt, hol kiabált.
– Te tetted tönkre az életünket! – vágta egyszer a fejemhez.
– Én csak segíteni akartam… – ismételgettem újra és újra.
Aztán jött az igazi fordulat: egy reggel ott állt két rendőr az ajtóm előtt.
– Zoltán Kovács? Ön az autó tulajdonosa? – kérdezték szigorúan.
Kiderült, hogy az autót baleset érte – Gábor vezette részegen. A biztosító engem keresett meg kártérítésért. Az összeg akkora volt, hogy beleszédültem.
Aznap este összeültem Gáborral és Katalinnal. A hangulat fagyos volt.
– Gábor, ezt nem csinálhatod velem tovább! – mondtam remegő hangon. – Mindent elveszíthetek miattad!
Gábor csak ült némán. Katalin sírt.
– Mi lesz most velünk? – kérdezte halkan.
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és azt kívántam, bárcsak visszaforgathatnám az időt arra a pillanatra, amikor aláírtam azt a papírt.
Azóta eltelt fél év. Az adósságokat részletekben törlesztem. Gáborral alig beszélünk. Anyám próbálja összetartani a családot, de minden találkozás kínos csendekkel telik.
Éjszakánként gyakran felébredek verejtékben úszva. Vajon tényleg megéri mindenáron segíteni annak, akit szeretünk? Vagy néha jobb lenne nemet mondani?
„Ha újra dönthetnék… vajon másképp tennék? Ti mit tennétek a helyemben?”