Álmatlan éjszaka a konyhában: Egy asszony vallomása

– Miért nem tudsz egyszerűen csak elaludni, Anna? – suttogtam magamnak, miközben a konyhapulton könyököltem, és a gázlángon fortyogó húsleves illata betöltötte a lakást. Az óra hajnali kettőt mutatott, de a szemem se rebben. A gondolatok úgy cikáztak bennem, mint a villámok a nyári égbolton.

A telefonom kijelzőjén még mindig ott világított egy név: Gábor. Az exférjem. A férfi, akit valaha mindennél jobban szerettem, és akitől most már csak undorral tudok gondolatban is elbúcsúzni. Vajon hogy lehet, hogy valaki ennyire megváltozik? Vagy csak én voltam vak?

Az első években minden olyan egyszerűnek tűnt. Gábor mindig udvarias volt, virágot hozott, amikor nem is számítottam rá, és még a szüleimet is meglátogatta velem vasárnaponként. Anyám mindig azt mondta: „Anna, ilyen férfit ritkán találni manapság.” Én pedig hittem neki. Hittem Gábornak is, amikor azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen nő az életében.

Aztán jöttek az apró repedések. Először csak később ért haza a munkából, aztán egyre gyakrabban felejtette el a közös évfordulóinkat. Egy este, amikor már harmadszor főztem meg a kedvenc paprikás krumpliját, és ő még csak meg sem köszönte, valami eltört bennem. De még akkor is reménykedtem.

– Anna, ne légy már ilyen érzékeny! – mondta egyszer ingerülten, amikor szóvá tettem, hogy egész hétvégén a telefonját nyomkodja.

– Csak szeretném, ha néha rám is figyelnél – válaszoltam halkan.

– Mindig csak panaszkodsz! – csattant fel.

Aznap este először sírtam el magam miatta. De nem utoljára.

A családunkban sosem beszéltünk igazán az érzésekről. Apám mindig azt mondta: „Az élet nem habostorta.” Anyám pedig csendben tűrte apám hirtelen haragjait. Én is ezt tanultam: tűrni kell. De Gábor árulása mindent felborított bennem.

Egyik este, amikor már hónapok óta éreztem, hogy valami nincs rendben, megtaláltam egy üzenetet a telefonján. Egy nő írta neki: „Hiányzol.” A szívem összeszorult. Megkérdeztem tőle:

– Ki az a Zsuzsa?

Először tagadott. Aztán dühös lett. Végül bevallotta: „Igen, van valakim. De ez csak azért van, mert te már nem vagy olyan, mint régen.”

Mintha egy kést döftek volna belém. Hónapokig próbáltam megérteni, hol rontottam el. Mit csináltam rosszul? Miért nem voltam elég jó?

A barátnőim – Eszter és Judit – próbáltak segíteni.

– Anna, ne hibáztasd magad! – mondta Eszter.

– Egy férfi sem ér annyit, hogy tönkretedd magad miatta – tette hozzá Judit.

De én csak sírtam és főztem. A főzés volt az egyetlen dolog, ami megnyugtatott. A húsleves illata most is emlékeket idézett: gyerekkoromat, amikor anyám vasárnaponként órákig kavargatta a levest, és apám csendben olvasta az újságot az asztalnál.

Most viszont csak én ültem itt egyedül. A gyerekeink – Dóri és Marci – már rég elköltöztek otthonról. Néha felhívnak, de érzem rajtuk is a feszültséget. Marci egyszer megkérdezte:

– Anya, miért nem tudtad megbocsátani apának?

Nem tudtam mit mondani. Hogy lehet megbocsátani valakinek, aki összetörte az ember lelkét?

Az éjszaka csendjében hallottam a szomszéd kutyájának ugatását és az eső kopogását az ablakon. A húsleves lassan kész lett. Kivettem egy tányérral magamnak, leültem az asztalhoz, és néztem a gőzölgő levest.

A gondolataim újra Gábor körül forogtak. Vajon ő most boldog? Zsuzsával él? Néha elképzelem őket együtt – nevetnek, főznek, talán még boldogabbak is, mint mi valaha voltunk.

De aztán eszembe jutnak azok az évek, amikor minden este együtt vacsoráztunk, amikor Marci először mondta ki: „Apa”, amikor Dóri először hozott haza egy ötöst matekból. Ezeket az emlékeket senki sem veheti el tőlem.

Mégis ott marad a kérdés: hogyan tovább? Megtanulhatok-e újra bízni valakiben? Vagy örökre ebben az üres lakásban fogok élni, húslevest főzve álmatlan éjszakákon?

Talán egyszer majd eljön valaki, aki újra megtanít szeretni. Vagy talán megtanulom önmagamat szeretni.

Most csak ülök itt a konyhában, kanalazom a levest, és azon gondolkodom: vajon tényleg mindenki megérdemel egy második esélyt? És ha igen – én is?