Szomszédból Feleség – Egy házasság határán

– Már megint nem szóltál, hogy később jössz haza! – csattant fel Zsuzsa hangja, ahogy becsaptam magam mögött az ajtót. A kulcs még a zárban volt, a kabátom vizesen csúszott le rólam. A konyhából főzelékszag szivárgott, de a levegőben feszültség vibrált.

– Zsuzsa, csak túlóra volt, ne kezdjük már megint… – próbáltam halkan, de tudtam, hogy hiába. Az utóbbi hónapokban minden apróságon összevesztünk. Pedig emlékszem, milyen más volt minden az elején.

Akkor még csak a szomszédom volt. Egyedül élt a felettem lévő lakásban, és gyakran hallottam, ahogy a hasát fogva panaszkodik a telefonban az anyjának: „Anyu, már megint csak egy kifli van itthon.” Egy este aztán kopogott. Az arca sápadt volt, a haja csapzott, de a szemei… azokban ott volt az élet. Meghívtam vacsorára. Egy tál paprikás krumpli mellett nevettünk először együtt.

Aztán egyre gyakrabban jött át. Először csak enni, aztán beszélgetni. Megosztotta velem a magányát, én pedig az enyémet. Azt hittem, két törött ember majd összeragasztja egymást. Hamarosan már nem csak a vacsorákat, hanem az ágyamat is megosztottam vele.

– Miért nem szólsz soha időben? – kérdezte most is, mint minden este.

– Mert félek hazajönni – csúszott ki a számon. Megállt a levegő. Zsuzsa arca eltorzult.

– Félsz tőlem? – kérdezte halkan.

– Nem tőled… attól, amivé lettünk.

Csend lett. A kanapéra rogytam. A tévében valami vetélkedő ment, de csak a háttérzaj volt. Zsuzsa leült mellém, és halkan megszólalt:

– Emlékszel arra az estére, amikor először átjöttem? Akkor azt mondtad, hogy velem minden könnyebb lesz.

– Akkor még nem tudtam, mennyi terhet cipelünk mindketten – válaszoltam.

Zsuzsa felállt, és idegesen járkálni kezdett.

– Szerinted én nem próbálkozom? Szerinted nekem könnyű volt mindent itt hagyni? Az anyámat, a régi életemet… csak mert azt hittem, veled majd jobb lesz!

– Nem mondtam, hogy könnyű neked – sóhajtottam. – Csak… néha úgy érzem, mintha még mindig csak a szomszédod lennél. Mintha sosem engednél igazán közel.

Zsuzsa szemében könnyek gyűltek. – Te sem engedsz közel! Mindig dolgozol, mindig kifogásokat keresel. Én meg itt vagyok egész nap ebben a lakásban… egyedül.

A szavak fájtak. Tudtam, hogy igaza van. Az utóbbi időben tényleg menekültem: munkába, barátokhoz, bárhová csak ne kelljen szembenézni azzal, ami köztünk van.

Másnap reggel csendben készülődtem. Zsuzsa már fent volt, kávét főzött. Megpróbáltam megszólalni:

– Szeretnék beszélgetni este. Nem veszekedni… csak beszélgetni.

Bólintott.

A munkahelyemen egész nap ezen járt az eszem. Vajon lehet-e még menteni ezt a házasságot? Vagy csak két magányos ember kapaszkodik egymásba félelemből?

Este leültünk egymással szemben.

– Mi hiányzik neked? – kérdeztem tőle halkan.

Zsuzsa sokáig hallgatott.

– Az az érzés… hogy valakihez tartozom. Hogy fontos vagyok valakinek. Hogy nem csak azért vagyok itt, mert nincs máshol helyem.

Megszorítottam a kezét.

– Nekem is ez hiányzik – vallottam be. – De valahogy elveszett útközben.

Aznap este először öleltük meg egymást úgy igazán hónapok óta. De tudtam: ez még nem old meg semmit. A múlt árnyai ott kísértenek minden nap: Zsuzsa régi családja, az én félelmeim attól, hogy újra egyedül maradok.

A következő hetekben próbáltunk változtatni: közös programokat szerveztünk, többet beszélgettünk. De minden apró vita újra és újra visszahúzott minket a régi mintákba.

Egy este Zsuzsa anyja hívott minket vacsorára vidékre. Félve mentünk el – tudtuk jól, hogy nem nézi jó szemmel a kapcsolatunkat.

– Látom rajtatok, hogy szenvedtek – mondta az anyósom vacsora közben. – Miért nem hagyjátok abba?

Zsuzsa rám nézett. – Mert szeretjük egymást – mondta halkan.

De vajon elég-e ez? Elég-e szeretni valakit ahhoz, hogy legyőzzük a múltat?

Hazafelé a vonaton csendben ültünk egymás mellett. Néztem az elsuhanó tájat és azon gondolkodtam: lehet-e újrakezdeni valamit úgy, hogy közben mindketten hordozzuk a régi sebeinket?

Most itt ülök a sötét lakásban és hallgatom Zsuzsa halk szuszogását a hálószobából. Vajon tényleg őrületbe kergetjük egymást? Vagy csak félünk attól, hogy elveszíthetjük azt az egyetlen embert, aki valaha is igazán közel engedett magához?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még hinni abban, hogy két megtört ember együtt boldog lehet?