Elveszett testvériség: Egy vita a számlákon túl

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod! – kiáltottam Zsuzsára, miközben a konyhaasztalnál álltam, a kezemben a villanyszámlával. A papír remegett az ujjaim között, ahogy próbáltam visszafogni magam. – Mindig én fizetek többet, és te ezt pontosan tudod!

Zsuzsa szeme villant, ahogy visszavágott: – Ez nem igaz, Kata! Az elmúlt hónapban is én utaltam át a gázszámlát. Miért kell mindig mindent felhánytorgatni?

A levegő vibrált köztünk. Az örökölt házban álltunk, amit anyánk halála után ketten kaptunk meg. Gyerekkorunkban ez volt a menedékünk: itt tanultunk biciklizni az udvaron, itt sütöttük az első palacsintánkat. Most viszont minden szoba tele volt feszültséggel és ki nem mondott sérelmekkel.

– Mert elegem van abból, hogy mindent nekem kell intéznem! – csattantam fel. – Te csak bejössz néha, lepakolod a cuccaidat, aztán eltűnsz. Én meg takarítok, fizetek, szervezek mindent.

– Neked ez jó! – vágta rá Zsuzsa. – Mindig is te akartad irányítani az egészet. Most meg panaszkodsz?

A hangja gúnyos volt, de a szemében valami más csillant: félelem? Fájdalom? Nem tudtam eldönteni. Csak azt éreztem, hogy minden szava újabb tőrdöfés.

– Nem erről van szó – suttogtam végül. – Csak… úgy érzem, mintha már nem is lennél itt velem. Mintha nem is lennénk testvérek.

Zsuzsa elfordult. Az ablakhoz lépett, kinézett az udvarra, ahol a régi diófa állt. Gyerekkorunkban ott építettünk bunkert ágakból és pokrócokból. Most csak az üres fa maradt.

– Tudod, Kata – szólalt meg halkan –, néha úgy érzem, mintha te sem értenéd meg, mennyire nehéz nekem mostanában. A munkahelyemen állandóan túlórázom, a férjemmel is csak veszekedünk… És amikor idejövök, csak újabb viták várnak.

– Miért nem mondtad? – kérdeztem csendesen.

– Mert te mindig olyan erős vagy. Mindig mindent megoldasz. Én meg… csak próbálok nem lemaradni mögötted.

A csend súlyos volt köztünk. Hirtelen minden számla és forint jelentéktelennek tűnt ahhoz képest, amit most hallottam.

– Nem akarok veszekedni veled – mondtam végül. – Csak félek, hogy elveszítelek.

Zsuzsa rám nézett. A szeme sarkában könnyek csillogtak.

– Én is ettől félek – suttogta.

Aznap este sokáig ültem egyedül a konyhában. A számlák ott hevertek előttem, de már nem tudtam rájuk haragudni. Inkább magamra voltam dühös: miért hagytam, hogy idáig fajuljon? Miért engedtük meg a pénznek, hogy elválasszon minket?

Másnap reggel Zsuzsa üzenetet írt: „Beszéljünk ma este? Szeretnék mindent tisztázni.”

Elmentem hozzá. Leültünk a régi kanapéra, ahol gyerekként együtt néztük a meséket. Most felnőttként próbáltuk újra megtalálni egymást.

– Sajnálom – kezdte ő –, hogy nem voltam őszinte veled. Tényleg nehéz most minden… De nem akarom elveszíteni a testvéremet egy villanyszámla miatt.

– Én is sajnálom – mondtam halkan. – Megbeszélhetjük együtt a pénzügyeket. De ennél sokkal fontosabb vagy nekem.

Hosszú beszélgetés következett: elmondtuk egymásnak minden félelmünket, haragunkat és reményünket. Megállapodtunk abban is, hogy minden hónapban leülünk együtt átnézni a számlákat – de előtte mindig beszélgetünk egy kicsit másról is: arról, hogy vagyunk valójában.

Azóta sem lett minden tökéletes. Néha még mindig összekapunk apróságokon. De már tudjuk: egyikünk sem akarja elveszíteni a másikat.

Most itt ülök az ablakban és nézem a diófát. Vajon tényleg ilyen könnyen szétszakíthat egy családot néhány ezer forint? Vagy csak mi engedtük meg neki? Ti mit gondoltok: tényleg ennyit számítanak a pénzügyek egy testvéri kapcsolatban?