Esküvő a Duna-parton: Dóra útja fájdalmon, szereteten és előítéleteken át

– Anyu, kérlek, ne csináld ezt most! – szinte könyörögtem, miközben a fodrászom utolsó simításait végezte a hajamon. Az ablakon túl a Duna lassan hömpölygött, a naplemente narancssárga fényei megcsillantak a vízen. A szobában feszültség vibrált. Anyám karba tett kézzel állt az ajtóban, arca kemény volt, szemeiben könnyek csillogtak.

– Dóra, gondold át még egyszer! Ez nem neked való élet! – mondta halkan, de minden szava éles volt, mint a penge.

A kerekesszékemben ültem, a fehér ruhám gyűrődéseit igazgattam. Egy pillanatra visszarepültem abba a napba, amikor minden megváltozott. Egy esős novemberi reggel volt, siettem az egyetemre, amikor egy autó fékezés nélkül elütött a zebrán. Azóta nem tudok járni. Azóta mindenki másként néz rám – főleg anyám.

Gáborral két éve ismerkedtünk meg egy rehabilitációs táborban Balatonfüreden. Ő önkéntes volt, én dühös és magányos. Az első közös beszélgetésünk után már tudtam: ő nem látja bennem a tragédiát. Csak engem lát.

De anyám sosem tudta elfogadni ezt az új életemet. Mindig azt mondta: „Egy ilyen sors mellett nem lehet boldogulni.” Apám csendes volt, csak néha simogatta meg a vállam, mintha bocsánatot kérne helyette is.

Most itt vagyunk, az esküvőm napján. A család fele nem jött el. A nagynéném azt mondta: „Ez szégyen.” Az unokatestvéreim inkább vidékre mentek kirándulni. Csak a húgom, Eszter állt mellettem végig.

– Dóri, ne hagyd, hogy bárki elrontsa ezt a napot! – súgta oda Eszter, miközben a fátylamat igazgatta.

Az ajtóban Gábor jelent meg. Magas volt és mosolygott – az a mosoly, ami mindig megnyugtatott. Odalépett hozzám, letérdelt mellém.

– Készen állsz? – kérdezte halkan.

– Soha nem voltam még ennyire biztos semmiben – válaszoltam remegő hangon.

Anyám elfordult. Hallottam, ahogy halkan sír. Nem tudtam eldönteni, hogy magáért sír-e vagy értem.

A templomban minden szem ránk szegeződött. Hallottam a suttogásokat: „Szegény lány…”, „Hogy fogják így élni az életüket?” Egy pillanatra meginogtam. Vajon tényleg képesek leszünk boldogok lenni? Vajon Gábor tényleg nem fogja megbánni?

A pap hangja visszhangzott a boltívek alatt:

– Dóra, elfogadod Gábort férjedül?

A levegő megállt körülöttem. Gábor szemébe néztem – ott volt benne minden válasz.

– Igen – mondtam ki tisztán és hangosan.

Az esküvő utáni vacsorán anyám csendben ült mellettem. A vendégek táncoltak, nevettek, de én csak őt figyeltem. Végül odahajolt hozzám:

– Bocsáss meg nekem… csak féltelek. Nem tudom elképzelni, hogy valaki tényleg így is szerethet…

Megfogtam a kezét.

– Anya, én is féltem. De Gábor miatt újra hiszek abban, hogy lehet boldog életem – mondtam könnyekkel a szememben.

Az este végén Gábor kivitt a Duna-partra. A város fényei tükröződtek a vízen.

– Tudod, mit gondolnak rólunk? – kérdeztem halkan.

– Nem érdekel – felelte mosolyogva. – Csak az számít, amit mi érzünk egymás iránt.

Ott ültem a kerekesszékemben, de soha nem éreztem magam ennyire szabadnak.

Azóta is sokszor találkozom előítéletekkel: az utcán bámulnak, néha sajnálnak vagy lenéznek. De minden nap újra és újra bebizonyosodik: szeretni és szeretve lenni nem függ attól, hogy jársz-e vagy sem.

Most már tudom: az igazi akadályok nem a testemben vannak, hanem az emberek fejében és szívében.

Néha elgondolkodom: vajon hányan élnek le egy egész életet úgy, hogy sosem mernek igazán szeretni vagy önmaguk lenni? Ti mit gondoltok: tényleg csak az számít, amit mások mondanak rólunk?