Kizárt szívvel: Egy mostohaanya vallomása a lánya esküvője előtt
– Nem akarom, hogy ott legyen! – Anna hangja élesen hasított át a nappalin, mintha egy üvegpohár tört volna darabokra. Ott álltam az ajtóban, kezemben egy tálca frissen sült pogácsával, és próbáltam nem remegni. A férjem, Gábor, döbbenten nézett a lányára, majd rám, mintha azt várná, hogy én oldjam meg ezt az egészet.
– Anna, ez nem igazságos – szólalt meg végül Gábor, de Anna már hátat fordított neki. – Ez az én esküvőm, apa! Nem akarom, hogy Katalin ott legyen. Nem az anyám! – kiáltotta vissza.
A pogácsák lassan kihűltek a kezemben. A szívem viszont forrt. Tizenhárom éve vagyok Anna életében. Tizenhárom év alatt annyi mindent tettem érte: vittem orvoshoz, segítettem a matek házival, vigyáztam rá, amikor influenzás volt. És most itt állok, mint egy idegen.
Aznap este Gábor csendben ült le mellém a kanapéra. – Sajnálom, Kati – mondta halkan. – Próbáltam beszélni vele, de hajthatatlan. Szerintem beszélned kellene Évával.
Éva. Anna édesanyja. Az a nő, akitől mindig tartottam egy kicsit, akinek a jelenléte mindig ott lebegett közöttünk, mint egy árnyék. Soha nem voltunk barátnők, de mindig igyekeztem tisztelettel bánni vele. Most azonban úgy éreztem, mintha ő lenne az utolsó reményem.
Másnap reggel remegő kézzel tárcsáztam Éva számát. – Szia, Éva. Katalin vagyok… Tudom, hogy furcsa, de szeretnék beszélni veled Annáról…
A találkozónk egy kávézóban volt a belvárosban. Éva elegáns volt és hűvös, ahogy mindig is emlékeztem rá. – Nem gondoltam volna, hogy egyszer te hívsz fel engem – mondta mosoly nélkül.
– Éva, kérlek… Anna nem akar meghívni az esküvőjére. Nem tudom, mit csináltam rosszul…
Éva sóhajtott. – Nézd, Katalin. Anna mindig is érzékeny volt erre a helyzetre. Sosem tudta feldolgozni, hogy elváltunk Gáborral. És azt sem, hogy te lettél az új anyukája.
– De én sosem akartam elvenni tőle az anyját! Csak próbáltam szeretni…
– Tudom – mondta Éva csendesen. – De néha a szeretet sem elég.
Hazafelé menet végig az járt a fejemben: lehet, hogy tényleg hibáztam? Lehet, hogy túl sokat akartam? Vagy túl keveset? Az este Anna szobájából kiszűrődött nevetés hallatszott – barátnői jöttek át próbálni a ruhákat. Megálltam az ajtó előtt.
– Anna… Beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.
A lány csak rám pillantott. – Most nem alkalmas – mondta ridegen.
– Csak annyit szeretnék mondani… hogy szeretlek. És ha valamit rosszul csináltam… sajnálom.
Anna szeme egy pillanatra megremegett, de aztán elfordult.
Az esküvő napján Gábor idegesen járkált fel-alá a lakásban. – Nem bírom ezt tovább! – tört ki belőle végül. – Anna igazságtalan veled! Felhívom Évát!
Hallottam, ahogy Gábor dühösen telefonál Évának:
– Éva! Ezt nem hagyhatjuk így! Katalin tizenhárom éve neveli Annát! Legalább egy köszönömöt megérdemelne!
Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek ezen a helyzeten. A férjem harcol értem a volt feleségével szemben…
Aznap este Éva átjött hozzánk. Anna döbbenten nézett rá.
– Anyu? Mit keresel itt?
Éva leült mellé az ágyra.
– Kicsim… Tudom, hogy nehéz neked ez az egész. De Katalin sokat tett érted. Nem kell szeretned őt úgy, mint engem… de legalább tiszteld meg azzal, hogy ott lehet az esküvődön.
Anna némán bámult maga elé. Aztán csak ennyit mondott:
– Majd átgondolom.
Az esküvő napján otthon ültem egyedül a kanapén. A telefonom némán hevert mellettem. Gábor elment Annával az anyakönyvi hivatalba. Egyedül maradtam a gondolataimmal és a csenddel.
Késő délután csörgött a telefonom: Anna volt az.
– Katalin… Ha még nem késő… Gyere el az ünneplésre este.
A hangja halk volt és bizonytalan. Könnyek szöktek a szemembe.
Este ott álltam a teremben, ahol mindenki nevetett és táncolt. Anna odajött hozzám és halkan annyit mondott:
– Köszönöm… mindenért.
Nem tudtam mit felelni. Csak átöleltem őt.
Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon tényleg elég-e néha csak szeretni valakit? Vagy vannak sebek, amiket sosem lehet teljesen begyógyítani? Ti mit gondoltok erről?