Ne rohanj a házasságba, Dóra! – Egy menyasszony menekülése a zsarnoki családtól

– Dóra, hol van a fehér cipőd? – kiáltott be anyám a szobába, miközben a tükör előtt álltam, és próbáltam elrejteni a remegő kezemet. Az esküvőm napja volt. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A szobában mindenhol fehér szalagok, virágok, és a nagynéném hangja visszhangzott: „Ez lesz életed legszebb napja!”

De én csak azt éreztem, hogy valami nincs rendben. A vőlegényem, Gábor családja már hónapok óta mindenbe beleszólt: milyen legyen a ruha, milyen legyen a menü, hány vendéget hívjunk. Az anyóspalántám, Ilona néni, még azt is megmondta, milyen színű legyen a körömlakkom. „A piros túl kihívó, Dóra, egy rendes magyar menyasszony visszafogott!” – mondta, miközben rám nézett azokkal a szigorú szemeivel.

Az utolsó hetekben már nem is tudtam, mit akarok. Gábor egyre kevesebbet beszélt velem, mindig csak azt mondogatta: „Anyámnak ez fontos, Dóri, ne veszekedjünk már.” A saját anyám is csak azt hajtogatta: „Egy jó feleség alkalmazkodik.”

A tükörbe néztem. Ki ez a lány? A szemem alatt sötét karikák, az arcomon idegen mosoly. A gyomrom görcsben. Vajon tényleg ezt akarom? Vagy csak mindenki másnak akarok megfelelni?

Kopogtak az ajtón. A húgom, Eszter dugta be a fejét.
– Dóri… jól vagy? Olyan sápadt vagy.
– Csak izgulok – hazudtam.
– Biztos vagy benne? – kérdezte halkan. – Ha nem akarod… még most sem késő.

A szívem összeszorult. Eszter mindig is érzékenyebb volt nálam. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben. De mit mondhattam volna? Hogy félek? Hogy nem érzem magam önmagamnak ebben az egészben?

Aztán hirtelen meghallottam Ilona néni hangját a folyosón:
– Dóra! Ne felejtsd el, hogy a mi családunkban a hagyományokat tisztelni kell! Nálunk nincs helye hisztinek!

Valami eltört bennem. Hirtelen minden világossá vált: nemcsak Gábort veszem el, hanem az egész családját is – az elvárásaikkal, szabályaikkal, ítélkezésükkel együtt.

Kimentem a folyosóra. Ott állt Gábor is, öltönyben, idegesen igazgatta a nyakkendőjét.
– Gábor… beszélhetnénk négyszemközt? – kérdeztem remegő hangon.
– Most? Dóra, mindjárt kezdődik az esküvő! Anyám már így is ideges…
– Kérlek.

Kimentünk a kertbe. A napfény vakító volt, de én csak Gábor arcát néztem.
– Gábor… te tényleg ezt akarod? Így? Hogy mindent anyádék irányítanak?
– Dóra… ne kezdjük ezt megint! Tudod jól, hogy nálunk így szokás. Anyám csak jót akar nekünk.
– És te? Te mit akarsz?
– Én… én csak azt akarom, hogy boldogok legyünk.
– De én nem vagyok boldog – mondtam ki végre hangosan.

Gábor arca megkeményedett.
– Most tényleg ezt kell csinálnod az esküvőnk napján?
– Inkább most mondom el, mint húsz év múlva egy válóperes tárgyalóban – suttogtam.

Csend lett. Hallottam a madarakat, a távoli utcazajt. Gábor nem szólt semmit. Csak nézett rám üres tekintettel.

Visszamentem a házba. Anyám ott állt az ajtóban.
– Mi történt?
– Nem tudom megtenni – mondtam halkan.
– Dóra! Az egész család itt van! Mit fognak gondolni?
– Nem érdekel – sírtam fel végre. – Nem érdekel már senki más véleménye!

A nagynéném felháborodva csapta össze a kezét:
– Ez szégyen!

De én már nem hallottam őket. Felkaptam egy kabátot és kiszaladtam az utcára. A cipőm sarka kopogott a járdán, de nem törődtem vele. Csak mentem előre, levegőt akartam kapni.

A parkban ültem le egy padra. A könnyeim folytak, de valahol mélyen megkönnyebbülést éreztem. Végre kimondtam azt, amit hónapok óta fojtogattam magamban.

Eszter mellém ült pár perc múlva.
– Büszke vagyok rád – mondta halkan.
– Mindenki utálni fog – suttogtam.
– Majd idővel megértik. De te legalább önmagad maradtál.

Hazamentem késő este. Anyám nem szólt hozzám napokig. Gábor családja kitagadott minden közös programból. De lassan újra megtaláltam magam: visszamentem dolgozni az óvodába, új barátokat szereztem, és megtanultam nemet mondani.

Néha még most is eszembe jut: mi lett volna, ha igent mondok? Ha beállok a sorba? De aztán ránézek Eszterre vagy magamra a tükörben – és tudom: jól döntöttem.

Vajon hányan élnek úgy Magyarországon is, hogy csak másoknak akarnak megfelelni? Meddig lehet önmagunkat háttérbe szorítani a család kedvéért?