„De hát mama, te mindig is megtehetted volna…” – Egy nyár, ami mindent megváltoztatott

– Mama, hol van a piros autóm? – kiabálta felém Bence, miközben a nappali közepén állt, könnyekkel a szemében. Anna, a húga, épp az asztal alatt bújt el, és onnan kiabált vissza: – Én nem vettem el!

A konyhában álltam, kezemben a fakanállal, és próbáltam odafigyelni a főzésre, de a gyerekek hangja mindent elnyomott. Már harmadik hete voltak nálam, mióta a fiam, Gábor és a menye, Zsófi úgy döntöttek, hogy elutaznak Horvátországba kettesben. „Anyu, olyan sokat segítenél nekünk. Tudod, mennyire szükségünk van egy kis pihenésre” – mondta Gábor a telefonban. A hangjában ott volt az a régi melegség, amit gyerekkorában is éreztem, amikor hozzám bújt. Hogy mondhattam volna nemet?

Az első napokban még örültem is. A gyerekek kacagása betöltötte a házat, újra éreztem magamban az anyaság örömét. De ahogy múltak a napok, egyre nehezebb lett minden. Bence hisztijei, Anna makacssága, az állandó rendetlenség és az éjszakai felriadások… Egyedül voltam mindennel. A szomszéd Marika néni néha átjött egy kávéra, de ő is csak legyintett: „Ez már csak ilyen, Ilonka. A mai fiatalok mindent természetesnek vesznek.”

Egyik este, amikor végre elaludtak a gyerekek, leültem az ágy szélére. A telefonomra néztem – semmi üzenet Gábortól vagy Zsófitól. Nem kérdezték meg egyszer sem, hogy vagyok-e még jól, bírom-e egyáltalán. Csak egy fényképet küldtek Splitből: mosolyognak a tengerparton, mintha minden rendben lenne.

A következő héten már alig bírtam felkelni reggelente. A derekam fájt, a fejem zúgott. Mégis mentem tovább – reggeli kakaó, uzsonna csomagolás, játszótérre menetel. Anna egyszer elesett és felszakadt a térde. Ölébe vettem és ringattam: „Ne sírj kicsim, mama itt van.” De belül én is sírtam.

Egy délután váratlanul megjelent Zsófi anyja, Magdi. Belépett az ajtón és körbenézett: „Hát… Ilonka, nem könnyű két ilyen eleven gyerekkel.” Éreztem a hangjában az ítélkezést. „Tudod, Zsófi mondta is, hogy talán túl sokat vállalsz.” Megszorult bennem valami. Hát nem értik? Nem látják? Én csak segíteni akartam.

A nyár végén Gáborék hazajöttek. Fáradtan mosolyogtak rám: „Köszönjük anyu! Reméljük nem volt túl nehéz.” Próbáltam mosolyogni: „Nem volt gond.” De Zsófi már pakolta is ki a bőröndöket, Gábor pedig csak annyit mondott: „Majd jövő héten átjövünk egy ebédre.”

Az ebéd sosem lett belőle.

A következő hetekben ritkán hívtak fel. Ha találkoztunk is, mindig siettek valahová. Egy nap Anna születésnapján odamentem hozzájuk tortával. Zsófi ajtót nyitott: „Ó, Ilonka néni… hát igazán nem kellett volna fáradnia.” A hangja hideg volt és távolságtartó.

Otthon ültem este a kanapén és csak néztem magam elé. Vajon hol rontottam el? Miért érzem azt, hogy minden áldozatom hiábavaló volt? Miért nem tudom kimondani nekik: fáj? Fáj az elvárásuk, fáj a közönyük.

Egy nap Gábor felhívott: „Anyu… Zsófi szerint túl sokat szólsz bele a gyereknevelésbe. Talán jobb lenne, ha egy ideig nem jönnének át hozzád.” A szívem összeszorult. „De hát csak segíteni akartam…” – suttogtam.

Azóta üres a ház. A játékok ott hevernek a sarokban, Bence piros autója is ott van még mindig az asztal alatt. Néha hallom Anna nevetését a fejemben. Néha azt képzelem, hogy újra kicsi Gábor ül az ölemben és azt mondja: „Szeretlek mama.”

De most csak csend van.

Vajon tényleg túl sokat adtam? Vagy csak rosszul fejeztem ki a szeretetem? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani azt a hálátlanságot, amitől az ember szíve összetörik?