Húsz év után egyedül: Újrakezdés a romokból

– Miért nem mondod ki végre, hogy már nem szeretsz? – kiáltottam rá Gáborra azon a hideg novemberi estén, amikor minden megváltozott. A konyhaasztalon kihűlt a vacsora, a lányunk, Lilla, az ajtó mögött hallgatózott, én pedig remegő kézzel szorítottam a bögrét. Gábor csak állt ott, lehajtott fejjel, és végül annyit mondott: – Sajnálom, Anna. Nem tudom tovább csinálni.

Aznap este húsz év házasság omlott össze bennem. A közös emlékek – balatoni nyarak, karácsonyi vacsorák, Lilla első lépései – mind hirtelen értelmüket vesztették. Gábor összepakolta néhány ruháját, és szó nélkül elment. A csend, ami utána maradt, szinte fojtogató volt.

Az első hetekben csak vegetáltam. Lilla próbált erős lenni, de esténként hallottam, ahogy sír a szobájában. Anyám minden nap hívott, hogy „Anna, ne hagyd el magad!”, de én csak bámultam a plafont. A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást; a kolléganőm, Zsuzsa egyszer félrehívott: – Tudom, hogy most nehéz, de nem vagy egyedül.

Aztán jött Tamás. Egy régi ismerős a gimnáziumból, akivel véletlenül futottam össze a piacon. Meghívott egy kávéra, és én igent mondtam – talán csak azért, hogy ne kelljen otthon ülnöm. Tamás kedves volt, figyelmes, és hamarosan azon kaptam magam, hogy várom az üzeneteit. Lilla persze azonnal kiszúrta: – Anya, randizol? – kérdezte félig nevetve, félig szemrehányóan.

De Tamással sem volt egyszerű. Egyik este vacsoráztunk nála, amikor hirtelen rám tört a pánik: „Mit keresek én itt?” Nem tudtam elengedni Gábort, nem tudtam elengedni azt az életet, amit elvesztettem. Tamás megérezte rajtam a bizonytalanságot. – Anna, te még mindig őt szereted? – kérdezte csendesen.

Nem tudtam válaszolni. Hazamentem, és egész éjjel forgolódtam az ágyban. Másnap reggel Lilla odabújt hozzám: – Anya, én csak azt akarom, hogy boldog legyél. De ne más miatt legyél az.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: eddig mindig valakihez igazítottam magam. Gáborhoz, anyámhoz, Lillához vagy éppen Tamáshoz. De ki vagyok én valójában? Mit akarok én?

Elkezdtem újraolvasni a régi naplóimat. Meglepődtem, mennyi álmom volt fiatalkoromban: festeni akartam tanulni, világot látni, megtanulni olaszul. Ezekből semmi sem lett – mindig volt valami fontosabb.

Egyik délután elmentem egy festőtanfolyamra a művelődési házba. Az első órán remegett a kezem az ecsettel, de ahogy telt az idő, egyre bátrabb lettem. A tanárnő, Marika néni biztatott: – Anna, ne félj hibázni! Az élet is ilyen: néha elrontjuk, de attól még lehet szép.

Lilla eleinte furcsállta az új hobbimat. – Anya, te tényleg festeni jársz? – kérdezte hitetlenkedve. De amikor meglátta az első képemet – egy balatoni naplementét –, elmosolyodott: – Ez gyönyörű! Büszke vagyok rád.

Közben Gábor néha felhívott Lilla miatt. Hallottam a hangján a megbánást, de már nem fájt úgy minden szava. Egyszer találkoztunk egy kávézóban, hogy megbeszéljük Lilla ballagását. Zavartan ültünk egymással szemben.

– Anna… Sajnálom – mondta halkan.

– Én is sajnálom – feleltem őszintén. – De most már rendben vagyok.

A barátnőim közül többen csodálkoztak rajtam: „Hogy bírod egyedül? Nem hiányzik valaki az ágyadból?” De én először éreztem azt, hogy nem kell megfelelnem senkinek. Nem kell újra férjhez mennem csak azért, hogy ne legyek magányos.

Persze vannak nehéz napok. Karácsonykor még mindig összeszorul a szívem, amikor Lilla apjához megy pár napra. Vagy amikor látom a régi családi fotókat. De már nem sírok minden este.

A legnehezebb talán az volt elfogadni: nem attól vagyok értékes nő vagy jó anya, hogy van mellettem valaki. Hanem attól, hogy merek önmagam lenni.

Mostanában sokat beszélgetünk Lillával erről. Ő is fél attól, hogy egyszer majd csalódik valakiben. De azt mondtam neki: – Az életben néha el kell engedni azt, amit szeretünk. És néha pont akkor találjuk meg önmagunkat.

Néha még Tamás is ír egy-egy üzenetet: „Hiányzol.” De már nem érzem azt a görcsöt a gyomromban. Kedves emlék maradt – semmi több.

A festményeimet most már ki is állították egyszer a helyi könyvtárban. Anyám ott állt mellettem könnyes szemmel: – Kislányom, büszke vagyok rád.

És én először éreztem igazán: büszke vagyok magamra is.

Vajon tényleg csak akkor lehetünk boldogok, ha valaki mellettünk van? Vagy megtanulhatunk önmagunkért élni és szeretni? Ti mit gondoltok erről?