„Nem akarok csak a nagymama lenni” – Egy élet, amit újra kell tanulni hatvan felett

– Mama, hol a tiszta body? – kiáltott be a fürdőszobából Dóri, a lányom, miközben a két és fél éves Marci már a konyhaasztalon dobolt a kanállal. A kávém kihűlt, a reggeli pirítósom megégett, és én csak álltam a mosogató előtt, kezemben egy csöpögő pohárral. Azt hiszem, abban a pillanatban értettem meg igazán, hogy valami nagyon félrement az életemben.

Hatvanhárom éves vagyok. Mindig azt hittem, hogy ha egyszer nyugdíjba megyek, végre lesz időm magamra. Hogy majd utazom, megtanulok olaszul, eljárok jógázni, vagy csak sétálok a Margitszigeten, amikor kedvem tartja. Ehelyett minden reggelem ugyanúgy indul: Dóriék hozzák az unokákat, mert dolgozni mennek, én pedig újra és újra ugyanazokat a köröket futom. Pelenkázás, főzés, mosás, meseolvasás – és közben egyre inkább úgy érzem, hogy eltűnök.

– Anya, olyan hálás vagyok neked! – mondja Dóri minden este, amikor jönnek a gyerekekért. – Nem tudom, mi lenne velünk nélküled.

És én tényleg szeretem őket. Szeretem Dórit is, szeretem az unokáimat – de néha úgy érzem, mintha valami láthatatlan kötéllel húznának vissza egy szerepbe, amiből már ki akartam lépni. Mintha csak egy szolgáltatás lennék: a nagymama, aki mindig ráér.

A férjem, Laci már öt éve nincs velünk. Amikor elment, azt hittem, soha nem fogom túlélni. De aztán valahogy mégis sikerült. És akkor megfogadtam magamnak: mostantól magamért fogok élni. De valahogy mindig közbejött valami – először Dóri válása, aztán az unokák születése… És most itt vagyok, hatvan felett, és még mindig mások életét élem.

Egyik este, amikor már mindenki elment, leültem a kanapéra és csak néztem ki az ablakon. A szomszéd ház ablakában egy velem egykorú asszony ült egy könyvvel – láttam rajta, hogy nem siet sehová. Vajon ő hogy csinálja?

Másnap reggel Dóri már az ajtóban állt a gyerekekkel.
– Anya, ma kicsit később érek haza, bent kell maradnom egy megbeszélésen.
– Dóri… – kezdtem halkan. – Beszélnünk kellene.
– Most? Most nem érek rá… majd este jó?
És már ott sem volt.

Aznap egész nap azon gondolkodtam: mi lenne, ha egyszer nemet mondanék? Mi lenne, ha azt mondanám: most nem érek rá? Vajon összeomlana a világ?

Este Dóri fáradtan ült le mellém.
– Anya, mi baj van?
– Fáradt vagyok – mondtam ki végül. – Nagyon szeretlek titeket, de úgy érzem… mintha csak egy háztartási alkalmazott lennék. Szeretnék néha magamra is gondolni.
Dóri arca megkeményedett.
– Ezt hogy érted? Hát nem szereted az unokáidat?
– Dehogynem! Csak… szeretnék néha mást is csinálni. Elmenni jógázni. Talán elutazni pár napra. Vagy csak… pihenni.
– Tudod jól, hogy nekünk nincs más segítségünk! – fakadt ki Dóri. – Apa már nincs… Te vagy az egyetlen.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy pofon. Hát tényleg önző vagyok? Vagy csak végre szeretnék élni?

Aznap éjjel alig aludtam. Hajnalban felkeltem és írtam egy listát: dolgokat, amiket még szeretnék megélni. Olaszországba utazni. Megtanulni festeni. Úszni a Balatonban napfelkeltekor. És aztán leírtam: „Nem akarok csak nagymama lenni.”

Másnap reggel nem voltam otthon. Elmentem sétálni a Városligetbe. A telefonom folyamatosan csörgött – Dóri hívott –, de nem vettem fel. Csak mentem előre, és éreztem: most először tényleg szabad vagyok.

Délután hazamentem. Dóri ott várt az ajtóban.
– Hol voltál? Megőrültem érted!
– Sétáltam – mondtam halkan.
– És mi lesz így velünk? Hogy oldjuk meg?
– Nem tudom – feleltem őszintén. – De azt tudom: nem akarom elveszíteni magamat ebben az egészben.
Dóri sírva fakadt.
– Sajnálom… Csak annyira nehéz minden…
Átöleltem.
– Tudom. Nekem is nehéz.

Azóta próbálunk új szabályokat kialakítani. Néha nemet mondok – és bár fáj látni Dóri csalódottságát, érzem: most először tényleg élek.

Vajon önzőség ez? Vagy csak végre jogom van magamhoz is tartozni? Ti mit tennétek a helyemben?