Húsz év után újra az ajtómban: amikor az exférj visszatér, de a gyerekeim nemet mondanak

– Márta, kérlek, csak egy hétre – mondta László, miközben az ajtómban állt, kezében egy kopott bőrönddel. A hangja remegett, de a szeme még mindig ugyanazt a makacsságot tükrözte, amit húsz évvel ezelőtt is ismertem. A szívem összeszorult: egyszerre éreztem haragot, szánalmat és valami furcsa nosztalgiát.

Nem tudtam megszólalni. Csak néztem őt, ahogy ott áll a panelház harmadik emeletének folyosóján, ahol mindenki mindent lát és hall. A szomszédok már biztosan figyeltek. László, a férfi, aki húsz éve elhagyott egy fiatalabb nőért, most visszatért hozzám – öregen, megtörten, hajléktalanul.

– Anyu, ugye nem gondolod komolyan? – hallottam Eszter lányom hangját a telefonban később aznap este. – Annyi mindent tett veled! Hogy lehetsz ilyen naiv?

– Eszter, ő mégiscsak az apád – próbáltam halkan védekezni.

– Az apám? Az apám húsz éve nem volt jelen! Most meg csak azért kell neki valaki, mert nincs hová mennie? Ne engedd be! – kiabálta.

A könnyeim potyogtak. Nem tudtam eldönteni, kinek van igaza. László tényleg elhagyott minket, amikor a legnagyobb szükségünk lett volna rá. Egyedül neveltem fel Esztert és Gábort, dolgoztam két munkahelyen, hogy mindent megadjak nekik. Soha nem panaszkodtam előttük, de éjszakánként gyakran sírtam a párnába.

Most viszont ott állt előttem az a férfi, akit valaha szerettem – és akitől annyi fájdalmat kaptam. Láttam rajta az idő múlását: a ráncokat, a fáradt tekintetet. Nem volt már benne semmi abból a magabiztos férfiból, aki régen volt.

Másnap reggel Gábor is felhívott.

– Anya, ne hagyd magad kihasználni! – mondta határozottan. – Ha beengeded, soha nem fog elmenni. És mi lesz veled? Mi lesz velünk?

– Nem tudom – suttogtam.

Aznap este László a nappaliban ült, csendben nézte a tévét. Én a konyhában mosogattam, de minden mozdulatom ideges volt. Próbáltam nem rá gondolni, de minden zajra összerezzentem.

– Márta – szólalt meg halkan –, tudom, hogy nincs jogom kérni semmit. De nincs senkim. Az asszony meghalt tavaly, a lányai nem fogadnak be. Csak egy kis időt kérek…

A hangjában ott volt az őszinte kétségbeesés. De vajon elég ez ahhoz, hogy mindent megbocsássak?

A gyerekeim másnap személyesen is eljöttek. Eszter dühösen csapta be maga mögött az ajtót.

– Anyu! Ez nem normális! Miért kell neked mindig mindenkivel jót tenni? Miért nem gondolsz magadra?

– Mert tudom, milyen érzés egyedül lenni – válaszoltam halkan.

Gábor csak állt némán, majd odalépett hozzám és megölelt.

– Félek érted – mondta. – Félek, hogy újra összetöröd magad miatta.

Aznap este alig aludtam. A múlt emlékei kavarogtak bennem: László nevetése a régi balatoni nyaralásokon; ahogy együtt díszítettük a karácsonyfát; aztán a veszekedések, a sírások, az üres ágyak.

Reggel László már felöltözve ült az asztalnál.

– Ha azt akarod, elmegyek – mondta csendesen. – Nem akarok bajt okozni neked vagy a gyerekeknek.

Néztem őt: egy megtört embert láttam magam előtt. Vajon tényleg képes vagyok-e megbocsátani? Vagy csak sajnálom őt?

A következő napokban mindenki feszültté vált. A gyerekeim ritkábban hívtak fel. Éreztem a távolságot köztünk. László igyekezett segíteni: bevásárolt helyettem, megjavította a csöpögő csapot. Néha beszélgettünk is – óvatosan kerülgetve a múltat.

Egy este Eszter váratlanul beállított az unokákkal.

– Anyu… beszélnünk kell – mondta komolyan.

Leültünk hárman az asztalhoz. Az unokák a szobában játszottak.

– Nem akarjuk elveszíteni veled a kapcsolatot – kezdte Eszter –, de ha László marad, mi kevesebbet fogunk jönni. Nem tudunk megbocsátani neki.

A szívem majd megszakadt. Választanom kellett: a múltam vagy a jelenem között?

Aznap éjjel Lászlóval ültem a konyhában.

– Márta… ha miattam elveszíted a gyerekeidet… inkább elmegyek – mondta könnyes szemmel.

– Nem tudom mit tegyek – suttogtam. – Mindig is próbáltam mindenkinek megfelelni… De most már nem tudom, mi lenne helyes.

Napokig őrlődtem. Végül László maga döntött: reggelre eltűnt, csak egy rövid levelet hagyott maga után: „Köszönöm az esélyt. Remélem egyszer megbocsátasz.”

A gyerekeim megkönnyebbültek, de én üresnek éreztem magam. Vajon jól döntöttem? Lehet-e igazán megbocsátani annak, aki egyszer már mindent elvett tőlünk? Vagy csak önmagamat áltatom?

Talán sosem lesz rá válaszom… De ti mit tennétek az én helyemben? Megérdemel egy második esélyt az, aki egyszer már összetörte a családját?