Az örökség árnyékában: Egy budapesti család titkai és harcai

– Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel Gábor, miközben remegő kézzel tartotta a hivatalos levelet. Az asztalon ott hevert Ilona néni végrendelete, benne a mondattal: „A budai villámat teljes egészében Kovács Gábornak és feleségének, Kovács Annának hagyom.”

A szívem hevesen vert. Ilona néni, a szomszédunk, akit mindenki csak különc öregasszonynak tartott, nekünk adta a vagyonát? Miért pont nekünk? Hiszen voltak rokonai – unokahúga, Mónika, aki néha meglátogatta, és a fia, László, aki ugyan külföldön élt, de rendszeresen küldött képeslapokat. Mégis miért mi?

Aznap este nem tudtam aludni. Gábor a plafont bámulta, én pedig csak forgolódtam. A fejemben újra és újra lejátszódott az utolsó beszélgetésem Ilonával:

– Anna, maga mindig olyan kedves hozzám. Tudja, az emberek elfelejtik az öregeket. Maga viszont sosem felejtett el.

– Ugyan már, Ilona néni, ez természetes – válaszoltam akkor mosolyogva.

Most viszont minden szó súlyossá vált. Vajon tényleg csak ezért? Vagy valami más is volt a háttérben?

Másnap reggel már az egész lépcsőház erről beszélt. Mónika dühösen csapta be az ajtót előttem.

– Remélem, boldog vagy! – sziszegte. – Anyám helyett anyád lettél neki? Vagy csak jól tudtál hízelegni?

Megsemmisülve álltam ott. Gábor próbált vigasztalni:

– Ne törődj velük! Mi mindig segítettünk Ilonának. Nem tehetünk róla, hogy így döntött.

De én nem tudtam szabadulni a bűntudattól. Vajon tényleg önzetlen voltam? Vagy titokban reméltem valamit cserébe? A gondolatok mardostak.

A villa kulcsát remegő kézzel vettem át az ügyvédtől. A házban minden úgy állt, ahogy Ilona néni hagyta: a régi zongora, a porcelánok, a falon családi fotók. Az egyik képen Ilona fiatalon állt egy férfi mellett – később tudtam meg, hogy ő volt az első szerelme, aki sosem tért vissza a háborúból.

A sajtó hamar ráharapott a történetre. „Botrányos örökség Budán: idegeneké lett a villa!” – harsogta a Blikk címlapja. Az utcán ismeretlenek suttogtak utánam. Egyik nap Mónika jelent meg a kapuban:

– Ez nem marad így! – fenyegetőzött könnyes szemmel. – Az ügyvédünkkel mindent visszaszerzünk!

Gábor eközben egyre inkább bezárkózott. Egy este kiborult:

– Anna, én ezt nem bírom tovább! Mindenki minket utál! A munkahelyemen is pletykálnak! Miért nem mondtad el nekem, hogy Ilona ennyire kötődik hozzád?

– Nem tudtam… én sem értettem…

– Biztos vagy benne? – nézett rám gyanakodva.

Ez fájt. Hogy Gábor is kételkedik bennem. Hogy már ő sem hisz abban, hogy tiszta volt minden szándékom.

Hetekig tartott a huzavona. Mónika ügyvédje levelekkel bombázott minket: „Ilona néni nem volt beszámítható!” „Befolyásolták!” „Csalás történt!”

Éjszakánként sírva ültem a konyhában. Anyám hívott fel:

– Kislányom, ne hagyd, hogy tönkretegyenek! Te mindig jó voltál hozzá! De vigyázz… a pénz mindent megváltoztat.

Egy nap aztán László is hazajött Svájcból. Csendben ült le velem szemben a villa nappalijában.

– Anna, én nem haragszom rád – mondta halkan. – Tudom, hogy anyám magányos volt. De azt is tudom, hogy szeretett volna velem beszélni… csak én sosem hívtam vissza.

A szavai összetörtek bennem valamit. Rájöttem: ez az örökség nem csak pénzről szól. Hanem arról is, hogy ki mennyit adott bele ebbe a kapcsolatba – szeretetet, időt vagy csak üres ígéreteket.

Végül bíróságra került az ügy. Hetekig tartottak a tárgyalások. A bíró végül kimondta: Ilona néni ép elmével írta alá a végrendeletet. A villa maradt nálunk.

De az árát is megfizettük: Mónika soha többé nem szólt hozzám; Gábor és köztem pedig valami végleg eltört.

Most itt ülök a hatalmas nappaliban, egyedül. A pénz és a pompa mit sem érnek – csak az emlékek maradtak és egy kérdés:

„Megérte mindez? Vajon lehet-e boldog az ember akkor is, ha mindenki más boldogtalannak látja?”