A második esély – Egy nyugdíjas angolórái és a múlt árnyai
– Már megint elfelejtetted a kulcsot, anya? – kérdezte Zsuzsi a telefonban, miközben én a lépcsőházban toporogtam, kezemben a bevásárlószatyorral. A hangjában ott bujkált az a türelmetlenség, amitől mindig összeszorult a gyomrom. – Nem baj, majd lemegyek érted. Addig is próbáld meg nem elhagyni magad!
Letettem a telefont, és halkan felsóhajtottam. Mióta nyugdíjba mentem, mintha mindenki azt várná tőlem, hogy csak csendben üldögéljek otthon, főzzek, és ne zavarjak senkit. Pedig belül tombolt bennem valami: egyfajta düh, hogy az életem ilyen gyorsan elrohant mellettem, és most csak egy „nyugdíjas mama” vagyok.
Egy héttel később, amikor a postán sorban álltam, megakadt a szemem egy plakáton: „Angol tanfolyam időseknek – új lehetőségek minden korban!” Először csak legyintettem. Én? Hatvanhét évesen? Az angol mindig is mumus volt számomra. De valami mégis megmozdult bennem. Talán csak azért, hogy bebizonyítsam magamnak: még képes vagyok valamire.
Az első órán remegő kézzel ültem le az utolsó padba. Körülöttem hasonló korú nők és férfiak – mindannyian kicsit elveszve, kicsit félve. Aztán belépett Gábor. Magas volt, vékony, göndörödő ősz hajjal és olyan mosollyal, amitől az ember úgy érezte, hogy minden rendben lesz. – Jó napot kívánok! – köszöntött ránk magyarul, majd rögtön angolra váltott: – My name is Gábor. Welcome!
Az első percekben csak dadogtam, de Gábor türelmes volt. Mindig bátorított: – Nem baj, ha hibázik, Éva néni! Az a lényeg, hogy próbálja meg! – És én próbáltam. Hétről hétre egyre jobban ment.
Otthon viszont nem mindenki örült az új hobbimnak. Zsuzsi szerint csak pénzkidobás az egész: – Minek neked angol? Úgysem fogsz már utazni! Inkább vigyázhatnál többet az unokákra! – mondta egy este, miközben a vacsorát szedtem neki és a férjének.
De én nem adtam fel. Minden óra után úgy éreztem magam, mintha újra húszéves lennék. Egyik délután Gábor megkért, hogy maradjak ott az óra után. – Éva néni, szeretném megkérdezni… lenne kedve segíteni nekem egy kis önkéntes munkában? Idősek otthonában tartanék angol foglalkozásokat, de egyedül nehéz.
Először megijedtem. Mit tudnék én segíteni? De Gábor bátorított: – Maga olyan lelkes! És higgye el, sokat jelentene másoknak is.
Így kezdődött minden. Hétről hétre együtt jártunk az otthonba. Ott találkoztam Marikával is, aki elvesztette a férjét és teljesen bezárkózott. Együtt tanultuk az „apple”, „book”, „family” szavakat – és közben beszélgettünk az életünkről is.
Egy este Gábor felhívott: – Éva néni… lenne kedve eljönni velem egy kiállításra? Tudom, hogy szereti a festészetet.
A szívem hevesen vert. Régóta nem hívott el senki sehova. Zsuzsi persze rögtön gyanakodott: – Csak nem randizol? Anya! Az emberek kinevetnek majd!
De én elmentem. És ott a galéria csendjében Gábor mesélni kezdett magáról: – Tudja, Éva néni… én is elvesztettem valakit. A feleségem három éve halt meg rákban. Azóta próbálok újra hinni abban, hogy lehet még boldog az ember.
A szavai mélyen megérintettek. Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg vége mindennek hatvan felett? Vagy lehet még újrakezdeni?
A családommal egyre több lett a vita. Zsuzsi nem értette, miért változtam meg ennyire: – Miért nem vagy már olyan, mint régen? Miért nem elég neked az unokák szeretete?
Egy este összevesztünk. – Az én életem is számít! – kiabáltam rá először életemben. – Nem csak anya vagyok! Nem csak nagymama!
Napokig nem beszéltünk. De Gábor mellett megtanultam újra bízni magamban. Egyik reggel Marika hívott fel: – Éva! Köszönöm neked… nélküled sosem mertem volna megszólalni angolul. És nélküled nem hinném el, hogy még lehetnek barátaim.
A tanfolyam végén Gábor odalépett hozzám: – Éva néni… vagy inkább Éva? Szeretném, ha tudná: maga nélkül én sem találtam volna vissza az élethez.
Most itt ülök a kertemben, kezemben egy angol regénnyel. Néha még mindig félek attól, mit gondolnak rólam mások. De már tudom: sosem késő újrakezdeni.
Vajon hányan hiszik azt Magyarországon is, hogy hatvan felett már csak csend és magány vár ránk? Miért félünk annyira attól, hogy új dolgokat próbáljunk ki? Várom a gondolataitokat…