Amikor Balázs Felhívott, Már Tudtam, Mit Kell Tennem

– Anya, most tényleg nem tudom, mit csináljak! – Balázs hangja remegett a telefonban, ahogy az ablakon túl az eső dobolt a párkányon. A konyhaasztalnál ültem, előttem kihűlt kávé, a kezemben a telefon. A szívem összeszorult.

– Mi történt, kisfiam? – kérdeztem halkan, mintha attól félnék, hogy a hangom összetörheti őt.

– Minden összejött. A munkahelyen megint túlóráztatnak, Emesével hetek óta csak veszekszünk. Ő azt mondja, nem vagyok jelen, én meg… én meg azt érzem, hogy mindenki mást vár tőlem, mint amit adni tudok.

Hallgattam. Azt hittem, ha majd felnőnek a gyerekeim, könnyebb lesz. Hogy végre lesz időm magamra, talán majd unokákat is ringathatok az ölemben. De most csak az üresség maradt és a csendes vágyakozás.

– Balázs, tudod, hogy mindig számíthatsz rám – mondtam végül. – De azt is tudnod kell, hogy nem kell mindenkinek megfelelned.

A vonal másik végén sóhajtott. Gyerekkorában is ilyen volt: mindent magába fojtott, csak akkor beszélt, amikor már muszáj volt.

– Anya, te hogy csináltad? Hogy bírtad ki apával? Hogy volt erőd mindenhez?

Elmosolyodtam keserűen. Ha tudná! Hányszor sírtam titokban a fürdőszobában, amikor apja későn jött haza vagy amikor nem volt pénz új cipőre. Hányszor éreztem magam kevésnek.

– Nem volt könnyű – vallottam be. – De akkoriban nem volt más választásunk. Most viszont… most már máshogy van. Ti már máshogy éltek.

– De anya, mindenki azt várja tőlünk is, hogy legyen házunk, gyerekünk… De mi van, ha mi még nem akarunk gyereket? Emese fél attól, hogy lemarad valamiről. Én meg… én sem tudom.

A szavak fájtak. Mindig arról álmodoztam, hogy majd egyszer nagymama leszek. Hogy újra lesz élet a házban, gyerekzsivaj és játékok a nappaliban. De most rájöttem: ez az én álmom. Nem Balázsé.

– Balázs – mondtam halkan –, nem kell sietnetek. Az életeteket ne mások álmai szerint éljétek.

A beszélgetés után sokáig ültem némán. Az eső elállt, de bennem még mindig zuhogott valami. Eszembe jutottak a régi vasárnapok: a közös ebédek, amikor még mind együtt voltunk. Most már csak ritkán jönnek haza. Anna lányom is külföldön dolgozik; ritkán hív fel, de amikor igen, mindig sietős.

Egyik este Anna is felhívott.

– Anya, ne haragudj, hogy mostanában keveset jelentkezem! Nagyon sok a munka… És képzeld, lehetőségem lenne Berlinbe költözni egy évre.

A szívem összeszorult. Megint egy év nélküle. Megint egy év várakozás.

– Örülök neked, kicsim – mondtam végül. – Csak azt szeretném, ha boldog lennél.

– Az vagyok! – felelte gyorsan. – Csak néha hiányzik az otthon… de most ez fontos nekem.

Letettem a telefont és néztem a régi családi fotókat a polcon. Mindenki mosolyog rajtuk; mintha akkor minden egyszerűbb lett volna. De vajon tényleg az volt? Vagy csak én látom így visszafelé?

A férjemmel is egyre többet veszekszünk mostanában. Ő azt mondja, túl sokat aggódom a gyerekek miatt.

– Engedd el őket! – mondja gyakran. – Felnőttek már.

De hogyan engedjem el azt, ami az életem középpontja volt harminc éven át?

Egyik este Balázs váratlanul beállított hozzánk. Fáradtnak tűnt, de valami más is volt benne: mintha megkönnyebbült volna.

– Anya – kezdte –, beszéltem Emesével. Úgy döntöttünk, most még nem akarunk gyereket. Elköltözünk vidékre egy időre, kipróbáljuk magunkat máshol.

A férjem rám nézett; láttam rajta az aggodalmat és a csalódottságot is.

– Ez biztos jó ötlet? – kérdezte halkan.

Balázs bólintott.

– Nekünk most erre van szükségünk.

Éreztem, ahogy valami megszakad bennem – de ugyanakkor valami új is születik. Talán tényleg el kell engednem őket ahhoz, hogy visszakapjam őket másként: felnőttként, önállóan.

Azóta gyakran gondolkodom azon: vajon miért olyan nehéz elfogadni, hogy a gyerekeink más utat választanak? Miért ragaszkodunk annyira ahhoz az álomhoz, amit mi magunknak képzeltünk el?

Most már tudom: az anyaság nem ér véget akkor sem, ha kirepülnek a gyerekek. Csak átalakul.

Ti hogy érzitek? Könnyű elengedni azt, akit annyira szerettünk? Vagy örökre ott marad bennünk az üresség?