Anyai bátorság: Egy anyajegy története a budapesti panelrengetegben

– Anya, miért néznek rám ilyen furán? – Marcell hangja remegett, miközben a panelház előtt vártuk a buszt. A reggeli szürkeségben a szomszédok sietve lépdeltek el mellettünk, de tekintetük mindig egy pillanatra megállt Marcell arcán. Az anyajegy – sötétbarna, szabálytalan folt a bal arcán – mintha mágnes lett volna a kíváncsi szemeknek.

– Azért néznek, mert különleges vagy – próbáltam mosolyogni, de a torkomban gombóc volt. Tudtam, hogy nem hisz nekem. Én sem hittem magamnak.

A buszon egy idős néni hangosan suttogott a barátnőjének: – Látod azt a kisfiút? Szegénykém, milyen csúnya az arca… – Marcell lehajtotta a fejét. Éreztem, ahogy a szégyen és fájdalom hullámokban árad belőle.

Otthon, amikor este lefektettem, halkan sírt a párnájába. – Bárcsak olyan lennék, mint a többiek… – suttogta. Megsimogattam a haját, de nem találtam szavakat. Az apja, Gábor, csak vállat vont: – Majd kinövi. Az emberek mindig találnak valamit, amin csámcsoghatnak.

De én nem tudtam beletörődni. Az éjszaka közepén ültem a konyhában, néztem a hűtőre ragasztott rajzait – mindegyiken ő maga volt, de az anyajegyet sosem rajzolta rá. Vajon szégyelli magát? Vajon én is hibás vagyok, amiért nem tudom megvédeni?

Másnap reggel, amikor Marcell még aludt, elővettem az arcfestéket, amit tavaly farsangra vettünk. A tükör elé álltam és remegő kézzel ugyanoda festettem egy anyajegyet magamnak. Amikor felébredt és meglátott, döbbenten nézett rám.

– Anya… mi történt az arcoddal?

– Most már ugyanúgy nézünk ki – mondtam halkan. – Nem vagy egyedül.

Nem szólt semmit, csak átölelt. Aznap együtt mentünk le a játszótérre. A többi anyuka összesúgott mögöttem:

– Nézd már, mit csinált magával! – hallottam Zsuzsa hangját.

A gyerekek is bámultak minket. Egy kisfiú odaszaladt Marcellhez:

– A te anyukád is beteg lett?

Marcell rám nézett. – Nem beteg – mondtam határozottan –, csak szeretném megmutatni, hogy így is lehetünk boldogok.

Este Gábor idegesen csapta be maga mögött az ajtót.

– Komolyan gondoltad ezt? Most már mindenki azt hiszi, hogy bolondok vagyunk! Anyám is felhívott: „Mi ez a cirkusz?”

– Nem érdekel, mit gondolnak! – kiabáltam vissza. – Ha neked fontosabb mások véleménye, mint a saját fiad boldogsága, akkor tényleg baj van!

Napokig nem szólt hozzám rendesen. Marcell viszont egyre bátrabb lett. Egyik nap rajzolt kettőnket: mindkettőnk arcán ott volt az anyajegy.

Aztán jött az iskolai ünnepség. A tanító néni, Katalin néni félrehívott:

– Judit, nagyon bátor vagy. A gyerekek beszélnek rólatok. Sokan most először gondolkodtak el azon, milyen lehet másnak lenni.

De nem mindenki volt ilyen megértő. Anyósom, Ilona néni felhívott:

– Juditkám, ez szégyen! Mit gondolnak majd rólunk? Nem elég, hogy a gyerek ilyen szerencsétlenül született?

– Ilona néni – válaszoltam fáradtan –, ha maga nem tudja elfogadni az unokáját olyannak, amilyen, akkor inkább ne is jöjjön hozzánk.

A következő héten Marcell odajött hozzám vacsora közben:

– Anya, te mindig festeni fogod magad?

– Amíg szeretnéd – mondtam neki.

Elmosolyodott: – Lehet, hogy egyszer majd nem kell… Lehet, hogy egyszer már nem fog érdekelni.

Aznap este Gábor leült mellém a kanapéra.

– Lehet, hogy igazad van – mondta halkan. – Látom rajta, mennyit számít neki ez az egész.

Megfogtam a kezét. Először éreztem azt hónapok óta, hogy talán mégis van remény.

A lakótelepen lassan elterjedt a történetünk. Volt, aki megszólított a boltban:

– Juditka, büszke vagyok magára! Bárcsak én is ilyen bátor lettem volna annak idején…

Mások viszont elfordították a fejüket vagy összesúgtak mögöttünk.

Marcell egyre magabiztosabb lett. Egy nap azt mondta nekem:

– Anya, szerintem már nem kell minden nap festened magad. Már nem félek annyira.

Büszkeség és fájdalom keveredett bennem: vajon tényleg segítettem neki? Vagy csak még jobban ráirányítottam a figyelmet?

Most itt ülök az ablakban és nézem a játszóteret. Vajon hány gyerek szenved csendben azért, mert más? Hány szülő fél kiállni mellette? Vajon tényleg ennyire fontos nekünk mások véleménye?

Ti mit tennétek? Ki mernétek állni a gyermeketek mellett akkor is, ha mindenki más csak bámul vagy elfordul?