Amikor minden darabokra hullott: Marika látogatása mindent megváltoztatott
– Miért most jöttél? – kérdeztem remegő hangon, miközben Marika a küszöbön állt, kezében szorongatva Gergő kezét. A konyhában épp főtt a leves, a rádióban halk zene szólt, de abban a pillanatban minden elnémult. Marika tekintete fáradt volt, mintha évek óta nem aludt volna rendesen. Gergő zavartan nézett rám, mintha érezné, hogy valami nincs rendben.
– Nem tudtam tovább várni, Zsuzsa – felelte halkan Marika. – Beszélnünk kell. Mindannyiunknak.
A szívem hevesen vert. Tizenkét éve nem láttam Marikát, a húgomat. Azóta, hogy elköltözött Debrecenbe egy fiú miatt, akit sosem fogadtam el. Anyánk halála után minden kapcsolat megszakadt köztünk. Most pedig itt állt előttem, egy tízéves fiúval, akinek a szeme pont olyan volt, mint apánké.
– Gergő, menj be a szobába, nézd meg a mesét – mondta Marika, és csak akkor vettem észre, mennyire remeg a keze.
Miután Gergő eltűnt a nappaliban, Marika leült az asztalhoz. Én is helyet foglaltam vele szemben, de nem tudtam megszólalni. A csend fojtogató volt.
– Zsuzsa, bajban vagyok – kezdte végül. – Elhagytam Lacit. Már hónapok óta nem bírom tovább. Nem akarom, hogy Gergő ezt lássa…
– Mi történt? – kérdeztem halkan.
– Laci… megütött. Nem először. De most Gergő is ott volt. Látta az egészet.
A gyomrom összeszorult. Mindig is féltem attól, hogy Marika rossz útra téved. De sosem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok.
– Miért nem szóltál előbb? – fakadtam ki.
– Szégyelltem magam – suttogta Marika. – Azt hittem, majd jobb lesz. De most… nincs hova mennem. Csak te maradtál nekem.
Sokáig csak ültem ott némán. Eszembe jutottak a gyerekkorunk emlékei: ahogy együtt játszottunk a kertben, ahogy anyánk palacsintát sütött nekünk vasárnaponként. És most itt ül velem szemben a húgom, összetörve, segítségért könyörögve.
– Maradj itt – mondtam végül. – Amíg kell.
Aznap este Gergővel együtt vacsoráztunk. Próbáltam mosolyogni rá, de láttam rajta a félelmet és a zavartságot. Lefekvés után Marika sokáig sírt a kanapén. Én pedig csak ültem mellette, és simogattam a hátát.
A következő napokban próbáltuk visszazökkenteni magunkat a hétköznapokba. Gergő beiratkozott az iskolába nálunk, Marika pedig munkát keresett. De minden este ott volt köztünk a kimondatlan feszültség.
Egyik este Marika halkan megszólalt:
– Zsuzsa… emlékszel arra az estére, amikor utoljára veszekedtünk?
Bólintottam. Soha nem felejtem el azt az éjszakát: anyánk temetése után voltunk mindketten kimerültek és dühösek voltunk egymásra. Én azt mondtam neki, hogy önző, ő pedig azt vágta a fejemhez, hogy sosem értettem meg őt igazán.
– Sajnálom – mondta most könnyes szemmel. – Annyiszor akartam bocsánatot kérni…
Éreztem, ahogy valami megmozdul bennem. Az évek óta cipelt harag lassan oldódni kezdett.
– Én is sajnálom – suttogtam vissza.
A következő hetekben egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Segítettem Marikának új életet kezdeni: együtt mentünk állásinterjúkra, közösen főztünk vacsorát Gergőnek. De mindig ott lebegett felettünk Laci árnyéka.
Egy este váratlanul csengettek. Az ajtóban Laci állt.
– Beszélni akarok Marikával! – kiabálta befelé.
Gergő rémülten bújt hozzám, Marika pedig elsápadt.
– Menj el innen! – kiáltottam rá Lacira. – Hívtam a rendőrséget!
Laci még fenyegetőzött pár percig, aztán elment. De aznap este egyikünk sem aludt jól.
A következő napokban Marika egyre zárkózottabb lett. Féltem, hogy visszamegy Lacihoz – hiszen annyiszor hallottam már ilyen történeteket a faluban: nők, akik nem tudnak elszakadni bántalmazó férjüktől.
Egy este leültettem Marikát:
– Nem engedhetem meg, hogy visszamenj hozzá! Gondolj Gergőre! Magadra!
Marika sírva fakadt:
– Nem akarok visszamenni… de félek! Félek attól, hogy egyedül nem fogom bírni…
Átöleltem őt.
– Nem vagy egyedül. Itt vagyok neked.
Az idő lassan gyógyította a sebeket. Marika talált munkát egy közeli pékségben, Gergő is kezdett feloldódni az új iskolában. De én minden este azon gondolkodtam: vajon jól döntöttem-e? Vajon elég erős vagyok-e ahhoz, hogy megtartsam ezt a családot?
Most is itt ülök az ablakban, nézem az esti fényeket és hallgatom Marika halk nevetését a konyhából. Vajon képesek vagyunk újrakezdeni? Vajon tényleg el lehet felejteni mindazt a fájdalmat és hibát, amit egymásnak okoztunk?
„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani mindent egy testvérnek?”