Anyám, költözz hozzánk! – Egy magyar anya megbánása, amikor a lánya családjához költözött

– Anya, miért nem érted meg, hogy ez az én házam? – Dóra hangja élesen visszhangzott a panel lakás szűk előszobájában. A kezemben remegett a tányér, amin a frissen főzött húsleves gőzölgött. Azt hittem, örülni fog neki, hiszen gyerekkorában ez volt a kedvence.

– Csak jót akartam… – suttogtam, de már tudtam, hogy felesleges magyarázkodni. Dóra arca elfordult, a szeme villámokat szórt. – Nem kértem levest! Mondtam már, hogy fogyókúrázom! – csattant fel.

Ott álltam, hatvanhét évesen, egyetlen bőrönddel és egy tál levessel a kezemben, és hirtelen úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. Pedig csak segíteni akartam. Mindig is segíteni akartam.

A férjem halála után hosszú évekig egyedül éltem Zuglóban. A kis lakásom volt az én váram: ott volt minden emlékem, ott nőtt fel Dóra is. Aztán jött a telefon: – Anya, elváltam. Gergő elment. Nem bírom egyedül a két gyerekkel. Eladnád a lakást? Költözz hozzánk! – sírt bele a kagylóba.

Sokáig gondolkodtam. A barátnőim óva intettek: – Ilona, ne add el azt a lakást! Az embernek kell egy biztos pont öregkorára! – De én csak Dórát láttam magam előtt, ahogy összetörten ül az üres konyhában, két kisgyerekkel. Eladtam hát mindent: a lakást, a régi bútoraimat, még az apjuk foteljét is. A pénzt Dórának adtam, hogy kifizethesse a hiteleket és felújíthassa a lakást.

Az első hetekben minden olyan szépnek tűnt. Reggelente együtt ittuk a kávét, én vittem az unokákat, Petit és Zsófit az iskolába. Főztem, mostam, takarítottam. Dóra hálás volt – legalábbis azt hittem.

Aztán valami megváltozott. Egy este Dóra fáradtan esett haza, ledobta a táskáját és rám förmedt: – Miért van rendetlenség a nappaliban? Nem tudsz vigyázni két gyerekre? – Megdöbbentem. Aznap egész nap csak tettem-vettem.

A következő napokban egyre több ilyen jelenet volt. – Anya, ne szólj bele! Anya, ne mondd meg Zsófinak mit vegyen fel! Anya, ne pakold át a fiókjaimat! – Minden mozdulatom zavarni kezdte.

Egy este hallottam, ahogy Dóra telefonál: – Anyám mindent jobban tud… Nem bírom már! – A szívem összeszorult. Az unokáim is megváltoztak. Peti már nem bújt hozzám mesét hallgatni. Zsófi csak annyit mondott: – Mama, menj ki! Most TikTokozunk.

A pénz is elfogyott gyorsan: új hűtő kellett, ablakcsere, iskolai kirándulásra befizetés. Egy nap szóba hoztam: – Dóra, talán kereshetnék valami kis munkát… – Mire ő: – Minek? Úgyis csak útban vagy itthon!

Egyre gyakrabban éreztem magam feleslegesnek. A barátnőim már nem hívtak kávézni – messze laktak, nekem pedig nem volt pénzem BKV-bérletre sem. A régi szomszédok helyett most csak idegenekkel találkoztam a lépcsőházban.

Egy délután Dóra barátnői jöttek át. Hallottam, ahogy nevetgélnek a nappaliban:
– És anyád még mindig nálatok lakik?
– Igen… hát mit csináljak? Nem hagyhatom az utcán! – válaszolta Dóra.
A szégyen forró hullámban öntött el.

Az unokáim is egyre távolabb kerültek tőlem. Peti egyszer rám csapta az ajtót: – Mama! Ne szólj bele! Nem vagy az anyám!

Egy este sírva fakadtam a kis szobámban. Elővettem egy régi fényképet: Dóra ötévesen ül az ölemben, kacagunk mindketten. Akkor még én voltam az egész világa.

Másnap reggel próbáltam beszélni vele:
– Dóra… beszélhetnénk?
– Most nincs időm! – vágta rá.
– Csak annyit szeretnék mondani… hogy nekem nagyon nehéz így…
– Anya! Mindig csak te! Te vagy az áldozat? Nekem sem könnyű!

Aztán becsapta maga mögött az ajtót.

Azóta csak vegetálok ebben a lakásban. Egyedül vagyok egy családban. A pénzem elfogyott, visszaút nincs. Néha elmegyek sétálni a közeli parkba. Ott ülök egy padon és nézem az embereket: fiatal anyák tolják babakocsit, idősek beszélgetnek egymással. Én csak ülök és gondolkodom: hol rontottam el?

A barátnőm, Marika egyszer meglátogatott:
– Ilona, gyere vissza Zuglóba! Albérletet is találunk neked!
– Nincs miből… És különben is… már nem tudom újrakezdeni.

Néha azt kívánom: bárcsak sose adtam volna el azt a kis lakást! Ott legalább önmagam lehettem volna. Itt csak csend van és közöny.

Az ünnepek különösen fájnak. Karácsonykor Dóra idegesen pakolgatott:
– Anya, ne szólj bele! Majd én eldöntöm mi lesz vacsorára!
Az unokák ajándékot bontottak, de rám alig néztek.

Egy este Dóra bejött hozzám:
– Anya… lehet, hogy jobb lenne, ha keresnél magadnak valami otthont… Idősek otthonát vagy valamit…
A világ megállt körülöttem.
– Hát ennyi vagyok? Egy teher?
Dóra lesütötte a szemét:
– Nem erről van szó… Csak mindenkinek könnyebb lenne…

Azóta minden nap ugyanaz: csendes reggelik egyedül, ebéd főzés magamnak (mert ők rendelnek), délutáni séta a parkban. Néha beszélgetek egy-egy idős nénivel:
– Ilona néni, ne hagyja magát! Mindenkinek joga van boldognak lenni!
De én már nem tudom elhinni.

Minden este ugyanazt kérdezem magamtól: vajon tényleg jobb lett volna mindenkinek külön? Vajon tényleg csak akkor szeretnek minket a gyerekeink, ha távol vagyunk? És mihez kezdjen egy anya akkor, amikor már senkinek sem kell?

Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg hibáztam? Vagy csak az idő változott meg körülöttem?