„Nem akarok itt élni!” – Hogyan tette tönkre az anyósom a családi békénket

– Nem akarok itt élni! – kiáltottam fel, miközben a kulcsot idegesen csavargattam a kezemben. A nappali ablakán túl a szürke, esős délutánban csak a szomszéd kutyaugatás törte meg a csendet. Péter, a férjem, fáradtan nézett rám, mintha már századszor hallaná ezt a mondatot.

– Zsuzsa, kérlek, ne kezdjük elölről – sóhajtott. – Ez most már a mi otthonunk.

Otthonunk? Soha nem éreztem annak. Ez a ház, ez a kisváros Budapesttől harminc kilométerre, sosem volt az én álmom. Mégis itt ültem, egy idegen helyen, ahol minden nap úgy éreztem magam, mintha valaki más életét élném.

Minden tavaly novemberben kezdődött. Akkor még egy kis lakásban laktunk Zuglóban. Szerettem azt a helyet: reggelente a villamos csilingelése ébresztett, délutánonként pedig sétálhattam a Városligetben. De Péter anyja, Marika néni, egyre gyakrabban hozta szóba, hogy „egy rendes családnak ház kell, kerttel, ahol majd az unokák játszanak”.

– Zsuzsikám, gondolj bele! – mondta egy vasárnapi ebédnél. – A panelben nincs levegő. Itt vidéken minden más. És hát… Péter is jobban szeretne kertészkedni.

Péter csak csendben bólintott. Akkor még azt hittem, csak udvariasságból.

Aztán jött az ajánlat: Marika néni talált egy „remek lehetőséget” – egy régi házat Gödöllő szélén. Olcsó volt, nagy kerttel, de nekem már az első pillanatban hideg futott végig a hátamon. A falak dohosak voltak, a tető beázott, és a környéken alig ismertem valakit.

– Ez lesz a legjobb döntés! – mondta Marika néni lelkesen. – Segítek felújítani is!

Péter rám nézett. Láttam rajta: ő sem biztos benne. De végül beadta a derekát – vagy inkább az anyjának akart megfelelni? Én tiltakoztam, sírtam is, de végül rám nehezedett a családi nyomás. „Majd megszokod” – mondogatták.

Az első hónapok rémálomként teltek. A ház hideg volt és barátságtalan. Péter minden hétvégén dolgozott rajta: festett, javított, de közben egyre kevesebbet beszélgettünk. Marika néni hetente többször is átjött „segíteni”, de inkább mindenbe beleszólt.

– Zsuzsa, ezt így nem szabad! A függönyt nem így kell felrakni! – szólt rám egyik délután.

Éreztem, ahogy lassan elveszítem önmagam. A barátaim messze voltak, Budapestre ritkán jutottam el. Az új szomszédok kedvesek voltak ugyan, de sosem éreztem magam közéjük tartozónak.

Egy este Péter későn ért haza. A konyhában ültem egyedül, és csak bámultam a sötét ablakot.

– Miért nem vagy boldog? – kérdezte halkan.

– Mert nem ezt akartam! – tört ki belőlem. – Nem ezt az életet választottam! Neked fontosabb volt anyád véleménye, mint az enyém!

Péter csak hallgatott. Azóta mintha fal nőtt volna közénk. Egyre többet vitatkoztunk: pénzről, házimunkáról, arról, hogy mikor jön át megint Marika néni.

Egyik nap aztán betelt a pohár. Marika néni bejelentette: „Mostantól nálatok alszom hétvégente, hogy segítsek!” Nem bírtam tovább.

– Elég volt! – kiabáltam rá. – Ez az én otthonom is! Nem akarom, hogy itt legyen minden hétvégén!

Péter döbbenten nézett rám, Marika néni pedig megsértődött és sírva elrohant. Aznap este Péter nem szólt hozzám.

Azóta minden nap úgy érzem: elvesztettem valamit, ami fontos volt nekem. A bizalmat Péter iránt. A saját otthonom érzését. Néha azon kapom magam, hogy visszasírom a régi zuglói lakást és azt az életet, amikor még én dönthettem a sorsomról.

Most itt ülök ebben a házban, ahol minden tárgy Marika néni ízlését tükrözi. A kertben az ő kedvenc virágai nőnek. És én csak azt kérdezem magamtól: lehet-e még ebből igazi otthon? Vissza lehet-e építeni azt a bizalmat és szeretetet, amit egyetlen rossz döntés darabokra tört?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani azt, ha valaki hagyja, hogy mások döntsék el az életünket?