Elvitte az unokámat a vejem – Egy vidéki nagymama fájdalmas dilemmája
– Nem hiszem el, hogy ezt csináltad, Ilona néni! – kiabált rám a vejem, Gábor, miközben a konyhaasztalnál állt, és az unokám, Marci, ijedten bújt mögém. A kezem remegett, ahogy a kávéscsészét letettem. Az ablakon túl a júniusi napfény aranysárgára festette a kertet, de bennem csak sötétség volt.
– Gábor, kérlek, ülj le… – próbáltam halkan mondani, de ő csak legyintett.
– Nem! Nem ülök le! Hogy lehet az, hogy egy hétig nálad volt Marci, és csak ennyi édességet vettél neki? Nézd meg ezt a blokkot! – lobogtatta előttem a Sparból hozott számlát. – Egy tábla csoki, két kifli, egy doboz tej… Ez minden? Hát nem tudod, mennyire szereti a gumicukrot?
A szívem összeszorult. Én tényleg mindent megtettem. Három gyereket neveltem fel ebben a házban, sosem volt panasz. De most úgy éreztem magam, mint egy bűnös.
– Gábor, tudod jól, hogy mostanában alig jövök ki a nyugdíjamból. A rezsi, a gyógyszerek… Próbáltam egészségesen etetni Marcit. Főztem neki levest, sütöttem palacsintát…
– De ő édességet akart! – vágott közbe Gábor. – És te nem adtál neki eleget. Ezért most hazaviszem. Nem bízom rád többet.
Marci szeme könnyes lett. – Mama, én nem akartam bajt…
Letérdeltem elé, megsimogattam a haját. – Nem te tehetsz róla, kicsim. Szeretlek nagyon.
Gábor már az ajtóban állt, Marcit hívta. A kisfiam – mert nekem mindig az marad – még visszanézett rám. Aztán elmentek.
Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, úgy éreztem, mintha valaki kitépte volna a szívemet. Leültem a konyhaasztalhoz, és csak néztem magam elé. A falon ott lógott egy régi fotó: én fiatalon, három gyerekkel a kertben. Akkoriban minden más volt. Nem volt ennyi vita, ennyi félreértés.
Aznap este felhívtam a lányomat, Katát.
– Anya, ne haragudj Gáborra – mondta fáradtan. – Tudod, mennyire aggódik Marciért…
– De hát miért gondolja azt, hogy nem törődöm vele? – kérdeztem sírva.
– Ők máshogy nevelik… Náluk mindenből több van. Több édesség, több játék…
– De hát nem ez számít! – fakadtam ki. – Én szeretetet adok neki! Mesélek neki esténként, együtt kertészkedünk…
Kata hallgatott egy pillanatig.
– Tudom, anya. De Gábor ezt nem érti.
Letettem a telefont. Aznap éjjel alig aludtam valamit. Folyton azon járt az eszem: tényleg rossz nagymama vagyok? Tényleg hibáztam?
Másnap reggel a szomszédasszonyom, Piroska néni átjött egy kis baracklekvárral.
– Mi történt veled, Ilonka? Olyan sápadt vagy…
Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.
– Tudod, régen minden más volt – mondta végül. – Mi is beosztottuk a pénzt. A gyerekek örültek egy szelet vajas kenyérnek is. Most meg mindenki azt hiszi, hogy a szeretet édességben mérhető.
Igaza volt. De akkor miért fájt ennyire?
A következő napokban üres volt a ház. Hiányzott Marci nevetése, ahogy futkározik az udvaron, ahogy este hozzám bújik mesét hallgatni. Minden este megnéztem az ágyát – üresen várta vissza.
Egy hét múlva Kata felhívott.
– Anya… Marci nagyon hiányzol neki. Folyton rólad beszél.
– Nekem is hiányzik – suttogtam.
– Gábor még mindig haragszik… De talán átjönnétek hétvégén? Együtt ebédelhetnénk.
Remegő kézzel készülődtem szombaton. Főztem húslevest, sütöttem almás pitét – Marci kedvenceit. Amikor megérkeztek, Gábor arca zárkózott volt. Marci viszont egyből hozzám szaladt.
– Mama! Hiányoztál!
Megöleltem őt olyan erősen, mintha soha többé nem akarnám elengedni.
Ebéd közben csend volt az asztalnál. Gábor egyszer csak megszólalt:
– Ilona néni… Lehet, hogy túlreagáltam múltkor. Csak aggódtam Marcira.
Nagyot nyeltem.
– Értem én… De hidd el, mindent megteszek érte. Amit tudok.
Kata megszorította a kezem az asztal alatt.
Marci rám mosolygott:
– Mama, mesélsz ma este?
Gábor bólintott.
Aznap este Marci újra nálam aludt. Lefekvés előtt odabújt hozzám.
– Mama… Szeretlek.
Könnyek csordultak le az arcomon.
Most itt ülök az ágy szélén és azon gondolkodom: vajon tényleg hibáztam? Vagy csak más világban élünk már? Ti mit gondoltok: lehet-e szeretetet mérni pénzben vagy édességben?