Balaton, anyós és üres pénztárca: Egy nyár, amit sosem felejtek el

– Már megint? – szaladt ki belőlem, amikor Gábor, a férjem, lelkesen lobogtatta a telefonját a nappaliban. – Anyám már foglalta is a szállást, nézd csak! Ugyanaz a kis apartman Fonyódon, mint tavaly. Ugye, milyen jó lesz? – kérdezte csillogó szemmel, mintha nem emlékezne arra, hogy tavaly sírva zártam be magam a fürdőszobába.

A szívem hevesen vert. A tavalyi nyár minden pillanata visszakúszott a bőröm alá: az anyósom kritikus pillantásai, amikor nem főztem elég sósan a lecsót; a sógorom hangos nevetése, amikor szóvá tettem, hogy már megint én mosogatok; a pénztárcám, amely napról napra vékonyabb lett, mert mindig nekem kellett bevásárolni, „hiszen te vagy a legjobban szervező” – mondta az anyósom.

– Gábor, én ezt nem bírom még egyszer végigcsinálni – suttogtam. – Nem akarok újra mindenkinek megfelelni. Nem akarok úgy hazajönni, hogy egy fillérem sem marad.

Gábor arca elkomorult. – De hát ez család! Anyám is várja már. Tudod, mennyit jelent neki együtt lenni velünk…

– És nekem? Nekem mit jelent? – fakadtam ki. – Hogy minden nap azon aggódjak, elég jó vagyok-e? Hogy mindenki rám hagyja a házimunkát? Hogy végignézzem, ahogy anyád minden mozdulatomat kritizálja?

Egy pillanatra csend lett. Csak az ablakon beszűrődő nyári szellő zizegtette meg a függönyt.

Tavaly ilyenkor még hittem abban, hogy egy közös nyaralás közelebb hozhat minket. Aztán már az első napon kiderült: az anyósomnak mindenhez van véleménye. „Réka, te így teregeted ki a törölközőt? Nálunk otthon ezt másképp szoktuk.” Vagy: „A gyerekeknek nem kéne annyi fagyit venni, elrontod a gyomrukat.” Minden nap egy újabb harc volt. A férjem próbált közvetíteni, de legtöbbször csak vállat vont: „Anyám már csak ilyen.”

A pénz is gyorsan fogyott. Az apartman ugyan olcsó volt, de minden mást nekem kellett állnom: reggeli péksütemények, strandbelépők, gyerekeknek játékok. „Majd elszámolunk” – mondta az anyósom. Azóta is várom.

A legrosszabb mégis az volt, amikor este egyedül maradtam a teraszon. Hallgattam a Balaton halk morajlását és azon gondolkodtam: miért érzem magam ennyire magányosnak egy családi nyaraláson?

Most itt állok újra ugyanazon a küszöbön. Gábor várja a választ. A lelkiismeretem marcangol: ha nemet mondok, önző vagyok? Ha igent mondok, megint elveszítem önmagam?

– Réka, kérlek… – szólal meg halkan Gábor. – Anyám tényleg örülne neki. És én is szeretném.

– És én? – kérdezem újra. – Én mikor számítok?

A gyerekek közben berohannak a nappaliba. – Anya! Megint megyünk Balcsira? – kérdezi Lilla csillogó szemekkel.

Nézem őket. Ők csak a vizet látják, a lángost és a homokvárakat. Nem látják azt az árnyékot, ami rám vetül minden alkalommal, amikor anyósom rám néz.

Este sokáig forgolódom az ágyban. Gábor már alszik mellettem. A plafont bámulom és próbálom eldönteni: mi lenne jobb? Ha végre kiállnék magamért? Vagy ha újra beletörődnék abba, hogy mások kedvéért feladom a saját igényeimet?

Másnap reggel Gábor kávét főz nekem. Csendben ülünk egymás mellett.

– Réka… ha tényleg nem akarod…

– Nem tudom – vágok közbe. – Szeretnék boldog lenni veletek. De nem akarok újra sírni egy balatoni fürdőszobában.

Gábor bólint. Látom rajta: most először érti igazán.

Aznap este felhív az anyósom.

– Réka drágám! Már mindent elintéztem! Ugye jöttök?

– Még gondolkodom rajta – mondom halkan.

– Hát persze… csak szólj időben! Tudod, mennyire szeretjük együtt tölteni az időt!

Leteszem a telefont és érzem: most először nem érzem magam bűnösnek azért, mert magamra is gondolok.

De vajon meddig lehet egyensúlyozni család és önmagunk között anélkül, hogy valamelyik oldal végleg le ne húzna?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni nemet mondani anélkül, hogy elveszítenénk azt, akit szeretünk?