Mindent feláldoztunk a lányainkért – most mégis egyedül maradtam. Megérdemlem ezt a közönyt?
– Anya, ne haragudj, de most tényleg nincs időnk rád! – csattant fel Zsófi a telefonban, miközben a háttérben hallottam az unokáim zsivaját. A szívem összeszorult. Megint. Már hetek óta csak ilyen futó beszélgetéseink vannak, ha egyáltalán felveszik a telefont.
Pedig én mindent értük tettem. Mindent. Amikor Gáborral, a férjemmel, összeházasodtunk, nem volt semmink. Egy panelház harmadik emeletén kezdtük az életünket Újpesten, két szobában, kopott linóleummal és örökölt bútorokkal. De boldogok voltunk, mert szerettük egymást és hittünk abban, hogy a gyerekeinknek majd jobb lesz.
Amikor megszülettek a lányaink, Zsófi és Dóri, minden forintot rájuk költöttünk. Gábor két műszakban dolgozott a vasútnál, én pedig először varrónőként, majd takarítónőként próbáltam hozzájárulni a családi kasszához. Nem volt könnyű. Volt olyan hónap, amikor csak krumpli és tészta jutott az asztalra, de a lányoknak mindig próbáltunk valami finomat varázsolni – legalább egy kis kakaós csigát a pékségből péntekenként.
Aztán jöttek az iskolai évek. Zsófi kitűnő tanuló volt, Dóri inkább művészlélek – rajzolt, festett, álmodozott. Mindkettőjüknek megvettük az iskolatáskát, amire vágytak, még ha ezért nekem hónapokig kellett túlóráznom. Gábor mindig azt mondta: „Majd mi kibírjuk, csak nekik legyen könnyebb.”
A nyarakat sosem töltöttük Balatonon vagy külföldön, mint más családok. Nekünk a Margitsziget volt a luxus: piknik pokrócon, főtt tojás és házi limonádé. A lányok néha panaszkodtak is emiatt:
– Anya, miért nem mehetünk mi is táborba, mint a többiek?
– Kicsim, majd egyszer – válaszoltam mindig reménykedve.
Aztán eljött az érettségi ideje. Mindketten bejutottak egyetemre – Zsófi jogra Szegedre, Dóri pedig művészettörténetre Pécsre. Büszkék voltunk rájuk, de az anyagi teher még nagyobb lett. Gábor ekkor már betegeskedett, de nem engedte el magát:
– Amíg bírom, dolgozom! – mondta makacsul.
Én is vállaltam mindent: lépcsőházakat takarítottam hajnalban, hogy hétvégén csomagot küldhessek a lányoknak. Néha sírva számoltam a pénzt a konyhaasztalon: elég lesz-e a villanyszámlára és a gyógyszerekre is? De sosem panaszkodtam nekik.
Az egyetem után mindketten gyorsan férjhez mentek. Zsófi egy ügyvédhez ment hozzá – Péterhez –, Dóri pedig egy informatikushoz, Tamáshoz. Az esküvőkre minden megtakarításunkat ráfordítottuk. Még kölcsönt is felvettünk, hogy ne kelljen szégyenkeznünk a rokonok előtt.
Azt hittem, most végre jön egy kis nyugalom. De nem így lett. Jöttek az unokák – előbb Zsófinál Bence és Lilla, aztán Dórinál Emma. A lányok visszamentek dolgozni, és természetesnek vették, hogy én leszek a bébiszitter.
– Anya, te úgyis otthon vagy nyugdíjasan! – mondták nevetve.
De én még dolgoztam! Reggel hattól takarítottam egy rendelőben, aztán rohantam hozzájuk főzni, mosni, gyerekekre vigyázni. Gábor ekkor már tolószékbe került – agyvérzés után soha többé nem tudott járni rendesen.
Egyik este Dóri férje szólt be:
– Marika néni, nem lehetne kicsit tovább maradni? Dóriék csak nyolcra érnek haza.
– Persze – mondtam fáradtan –, csak Gábornak is vinnem kell vacsorát.
Aztán Gábor meghalt. Egyik reggel már nem ébredt fel. A világom összeomlott. A temetésen ott voltak mindannyian – sírtak is –, de utána mintha mindenki sietett volna vissza a saját életébe.
Az első hetekben még hívtak: „Anya, hogy vagy?” De aztán egyre ritkábban jelentkeztek. Ha szóltam, hogy fáj a hátam vagy elfogyott a gyógyszerem:
– Anya, most nem tudunk segíteni… Nekünk is nehéz!
Pedig tudom: Zsófiék új autót vettek tavaly. Dóriék elutaztak Tenerifére nyaralni. Én meg néha azon gondolkodom: mit főzzek ki abból a kis pénzből, ami maradt hó végére?
Egyik nap összeszedtem minden bátorságomat és szóltam:
– Lányok, tudnátok segíteni egy kicsit? Legalább a villanyszámlában?
Zsófi hangja fagyos volt:
– Anya! Miért kell mindig panaszkodni? Más anyukák örülnek az unokáknak!
Dóri csak annyit írt Messengeren: „Majd beszélünk.” Azóta sem hívott vissza.
A szomszédasszonyom, Ilonka néni néha átjön teázni.
– Marika, te túl jó voltál hozzájuk! Ma már nem értékelik ezt…
– De hát ők az én lányaim! – fakadtam ki sírva.
– Tudom… de néha az embernek magára is gondolnia kellene.
Most itt ülök ebben az üres lakásban. A falon még ott vannak a régi családi fotók: karácsonyok, születésnapok… Mindenki mosolyog rajtuk. De ezek csak képek. A valóságban már alig keresnek.
Néha azon kapom magam: beszélek Gáborhoz este lefekvés előtt.
– Mit rontottunk el? Miért lett ilyen önző ez a világ? Miért felejtették el a gyerekeink azt a sok szeretetet?
A boltban ismerősök kérdezik:
– Hogy vannak a lányaid?
Mit mondjak? Hogy jól vannak – nélkülem?
Minden este reménykedem: talán holnap csörög a telefon… Talán holnap valaki átölel és azt mondja: „Anya, köszönöm.”
De minden nap csak csend van.
Vajon tényleg ezt érdemli egy anya? Lehet-e túl sokat adni? Hol van az a határ, amikor már magunkra is gondolni kellene? Kíváncsi vagyok: ti mit tennétek az én helyemben?