Vártam rá minden nap, míg rá nem jöttem, hogy sosem jön vissza

– Miért nem szólsz hozzám? – kérdezte Dóri, miközben a kollégiumi szobám ajtajában állt, karját összefonta a mellkasa előtt. A hangja remegett, de próbált keménynek tűnni. – Zoli, legalább nézz rám! – A nevemet mondta, mintha ezzel visszahozhatna a jelenbe. De én csak bámultam a telefonom kijelzőjét, ahol egy ismerős név villogott: „Édesanyád üzenetet küldött.” Tizenöt év után először.

A szívem hevesen vert. Nem tudtam eldönteni, hogy dühös vagyok-e vagy csak félek. Dóri közelebb lépett, leült az ágyam szélére. – Zoli, mi baj van? – kérdezte halkan. – Megint álmodtál róla?

Nem válaszoltam. Csak a telefonomat szorongattam. Az üzenet rövid volt: „Szeretnélek látni. Anyu.” Semmi magyarázat, semmi bocsánatkérés. Csak ennyi.

A fejembe hasított a régi emlék: egy hideg márciusi reggel, amikor anyám kézen fogott, és azt mondta: – Ma új helyre megyünk, Zolikám. – A hangja furcsán nyugodt volt. Nem sietett, nem kiabált velem, mint máskor. Csak mentünk le a lépcsőházban, én meg azt hittem, valami jó dolog történik.

Az autóban csend volt. Anyám néha rám nézett a visszapillantó tükörben, de nem mosolygott. Aztán megálltunk egy nagy, szürke épület előtt. Az ajtón „Gyermekotthon” felirat állt. Nem értettem semmit.

– Itt maradsz egy kicsit – mondta halkan. – Majd jövök érted.

Sírtam, könyörögtem neki, hogy ne hagyjon ott. De ő elfordult, és elment. Az ablakból néztem utána, míg el nem tűnt a sarkon.

Az első napokban minden reggel az ablakhoz rohantam, hátha meglátom őt az udvaron. Aztán hetek teltek el. Hónapok. Minden nap vártam rá. A többi gyerek is tudta már: „Zoli mindig az anyját várja.” Gúnyoltak is miatta.

A nevelők kedvesek voltak velem, de sosem tudták pótolni azt az űrt, amit anyám hagyott bennem. Egyik este az egyik gondozó, Marika néni leült mellém az ágyra.

– Tudod, Zolikám – mondta –, néha a felnőttek is hibáznak. Néha nem tudják, mit csinálnak.

– De miért nem jön vissza? – kérdeztem zokogva.

– Talán egyszer visszajön – simogatta meg a fejemet –, de addig is próbálj barátokat találni itt.

De én nem akartam barátokat. Csak anyámat akartam vissza.

Az évek teltek. Megtanultam túlélni az otthonban: megtanultam verekedni is, ha kellett; megtanultam csendben maradni; megtanultam nem sírni mások előtt. De minden este ugyanazt kívántam: hogy anyám egyszer visszajöjjön értem.

Tíz éves voltam, amikor végleg feladtam a reményt. Egyik este hallottam a nevelőket beszélgetni a konyhában:

– Szerencsétlen gyerek… Az anyja sosem fog visszajönni érte.

Akkor valami eltört bennem. Onnantól kezdve már nem vártam senkit.

A tanulásba menekültem. Jó tanuló lettem – talán azért is, mert azt gondoltam: ha egyszer mégis visszajönne értem, büszke lehessen rám. De sosem jött.

Tizennyolc évesen elhagytam az otthont. Felvettek az ELTE-re történelem szakra – ez volt az első igazi sikerélményem. Kollégiumba kerültem, ahol végre saját ágyam volt és saját kulcsom az ajtóhoz.

Itt ismertem meg Dórit is. Ő volt az első lány, aki tényleg törődött velem. Sokat meséltem neki a múltamról – már amennyit el mertem mondani.

Most pedig itt ül mellettem, aggódva néz rám.

– Mi van abban az üzenetben? – kérdezi újra.

– Anyám írt – mondom végül rekedten.

Dóri szeme elkerekedik.

– És mit akar?

– Találkozni velem…

Csend telepszik ránk. Dóri megszorítja a kezemet.

– Mit fogsz csinálni?

Nem tudom. Egész életemben erre a pillanatra vártam – vagy talán rettegtem tőle? Vajon mit mondhatnék neki? Hogy megbocsátok? Hogy gyűlölöm? Hogy nélküle is boldogulok?

Aznap este nem alszom. Az üzenet ott villog a fejemben: „Szeretnélek látni.” Vajon most miért? Miért most jutott eszébe? Miért pont most?

Másnap Dóri rábeszél: találkozzak vele legalább egyszer.

Egy kávézóban beszélünk meg találkozót a Blaha Lujza téren. Előtte órákig készülődöm – mintha vizsgára mennék. A kezem remeg, amikor belépek a kávézóba.

Anyám ott ül egy sarokban. Megöregedett – ráncosabb az arca, mint ahogy emlékeztem rá; a haja őszülőben; de ugyanaz a parfüm illata lengi körül, amit gyerekkoromban annyira szerettem.

Feláll, amikor meglát.

– Zolikám… – suttogja könnyes szemmel.

Nem tudom megszólalni. Csak állok ott mozdulatlanul.

– Sajnálom… – mondja halkan. – Tudom, hogy nincs bocsánat arra, amit tettem… De akkoriban úgy éreztem, nincs más választásom… Apád bántott minket… Nem volt pénzem… Féltem…

Hallgatom őt, de minden szó fájdalmasan karcolja a lelkemet.

– Miért most? – kérdezem végül rekedten.

– Mert most mertem csak szembenézni magammal… Most mertem csak írni neked…

Hosszú percekig ülünk némán egymással szemben.

– Szeretném, ha adnál egy esélyt… hogy legalább megismerjük egymást…

Nem tudom mit mondjak. Egyszerre akarom átölelni és elrohanni onnan örökre.

Végül csak ennyit mondok:

– Nem tudom megbocsátani… De talán egyszer majd sikerül…

Anyám bólint és sírva fakad.

Hazafelé menet Dóri vár rám a kollégium előtt.

– Hogy ment? – kérdezi aggódva.

– Nem tudom… Fura érzés… Mintha egyszerre lennék boldog és szomorú…

Dóri átölel és csak ennyit mond:

– Büszke vagyok rád.

Azóta néha beszélünk anyámmal telefonon. Nem lettünk igazi család újra – talán sosem leszünk azok –, de már nem érzem magam teljesen egyedül ebben a világban.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg képes leszek valaha megbocsátani neki? És ha igen… akkor én is újra tudok majd hinni abban, hogy szerethető vagyok?