„Amikor már nem éreztem magam otthon a saját lakásomban” – Egy meny története a kulcsokról és határokról
– Már megint itt vagy, Ilona néni? – kérdeztem, miközben a kulcs csikorgott a zárban. A konyhában álltam, kezemben a kávésbögrével, amikor az ajtó váratlanul kinyílt. Anyósom, Ilona, belépett, mintha csak hazaérkezne. – Gondoltam, hozok egy kis friss pogácsát, Zsófikám – mondta mosolyogva, de én csak a torkomban dobogó szívemet éreztem.
Nem így képzeltem el a házasságot. Amikor Gáborral összeköltöztünk ebbe a kis zuglói lakásba, minden annyira egyszerűnek tűnt. Szerettük egymást, terveztünk, nevettünk. Az esküvő után Gábor azt mondta: – Adjunk anyunak egy pótkulcsot. Tudod, ha elutazunk vagy valami történik…
Nem akartam szőrszálhasogatónak tűnni. Azt gondoltam, ez csak egy gesztus. Hogy ettől majd közelebb kerülök hozzájuk, hogy elfogadnak. Így hát odaadtam Ilonának a kulcsot. Az első hetekben tényleg csak akkor jött, ha előre szólt. De aztán egyre gyakrabban jelent meg váratlanul.
Egyik délután például épp tusoltam, amikor meghallottam a bejárati ajtó nyikorgását. Mire kiléptem a fürdőből, Ilona már a nappaliban pakolta össze a szennyesünket. – Gondoltam, segítek egy kicsit – mondta kedvesen. Én pedig ott álltam törölközőben, zavarban és dühösen.
– Anyu csak jót akar – mondta Gábor este, amikor elpanaszoltam neki. – Tudod, mennyire szeret segíteni.
De én nem akartam segítséget. Csak egy kis magánéletet. Egy helyet, ahol lehetek önmagam. Egy otthont.
A helyzet egyre rosszabb lett. Ilona néha akkor is bejött, amikor nem voltunk otthon: elrendezte a hűtőt, átrakta a ruháimat másik szekrénybe, vagy épp új függönyt tett fel a hálóba. Egyik nap hazaértem munkából, és az egész lakásban friss festékszag terjengett. Ilona átfestette a nappalit „vidámabb színre”.
– Ez már túlzás! – fakadtam ki Gábornak. – Ez a MI lakásunk!
Ő csak sóhajtott. – Nem akarod megbántani…
De én már nem bírtam tovább. Egyre feszültebb lettem otthon is és a munkahelyemen is. Minden reggel azzal keltem, hogy vajon ma is bejön-e Ilona? Vajon mit találok majd otthon?
Egy este, amikor Gábor későn ért haza, sírva fogadtam az előszobában.
– Nem bírom tovább! – zokogtam. – Nem érzem magam otthon! Nem tudok pihenni! Nem tudok önmagam lenni!
Gábor végre megértette, hogy ez nem csak apró bosszúság. Ez már az életemről szólt.
Másnap reggel remegő kézzel hívtam fel Ilonát.
– Ilona néni… Szeretném visszakérni a lakáskulcsot.
Hosszú csend volt a vonalban.
– Hát… ha így gondolod… – mondta végül sértődötten.
Aznap este Gáborral együtt mentünk át hozzájuk. Leültünk az asztalhoz, ahol Ilona feszült arccal ült.
– Nem akartalak megbántani titeket – mondta halkan. – Csak segíteni akartam.
– Tudom – válaszoltam sírva –, de nekünk is szükségünk van saját térre. Saját életre.
A kulcsot végül visszaadta. De a kapcsolatunk megváltozott. Ilona távolságtartóbb lett, Gábor pedig sokáig érezte magát két tűz között.
Sokszor elgondolkodom: vajon én voltam túl érzékeny? Vagy tényleg jogom van ahhoz, hogy határokat húzzak? Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon lehet úgy szeretni és tisztelni valakit, hogy közben megvédjük a saját életünket is?