Ne siess férjhez, Emília: Egy menyasszony szökése a vőlegénye zsarnoki családjától

„Emília, ugye nem felejtetted el, hogy ma reggel is palacsintát kér Gábor?” – szólt be az ajtón keresztül Márta néni, Gábor anyja, miközben én már a konyhában álltam, és a tésztát kevertem. A hajnal még sötét volt, a város csak most kezdett ébredezni, de én már órák óta ébren voltam. A kezem remegett, ahogy a serpenyőbe öntöttem a tésztát. Az ablakon túl a Duna párája gomolygott, mintha csak az én gondolataimat tükrözné vissza.

„Igen, Márta néni, már készülnek” – válaszoltam halkan, de belül ordítani tudtam volna. Hónapok óta ebben a házban éltem Gáborral és a családjával, mióta eljegyeztük egymást. Az esküvő dátuma már ki volt tűzve: június 15., egy szombati nap, amikor mindenki ott lesz, mindenki boldog lesz – kivéve engem.

Gábor családja mindig mindent jobban tudott. Márta néni szerint nem volt elég jó a főzelékem, László bácsi szerint túl hangosan nevettem. A húga, Petra pedig minden alkalommal megjegyezte, hogy „egy igazi magyar asszony nem így viselkedik”. Én pedig egyre kisebb lettem ebben a házban, egyre halkabb, egyre láthatatlanabb.

Aznap reggel valami eltört bennem. Ahogy néztem a palacsintákat, eszembe jutott anyám arca – ahogy gyerekkoromban mindig azt mondta: „Emília, sose add fel önmagad senki kedvéért!” De én feladtam. Feladtam az álmaimat, a barátaimat, még az egyetemi tanulmányaimat is halasztottam Gábor miatt.

Gábor belépett a konyhába. „Szívem, ugye nem felejtetted el, hogy ma este vacsorára jönnek az üzlettársaim? Anyám azt mondta, készítsd el azt a rakott krumplit, amit múltkor. És kérlek, ne viselj nadrágot – tudod, apám szerint egy menyasszonynak szoknya illik.”

Bólintottam. Nem szóltam semmit. Már nem is tudtam volna mit mondani.

A nap folyamán egyre nőtt bennem a feszültség. A család minden tagja utasításokat osztogatott: „Emília, hozz be még egy kávét!” „Emília, ne így terítsd meg az asztalt!” „Emília, ne beszélj annyit!”

Este Gábor üzlettársai érkeztek. Mosolyogtam, szolgáltam fel az ételt, mintha minden rendben lenne. De belül már csak egy üres héj voltam.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Felkeltem, és kiültem a teraszra. A város fényei alatt csend volt. Ekkor döntöttem el: elmegyek. Nem tudom hová, de nem maradhatok tovább ebben a házban.

Másnap hajnalban összepakoltam néhány ruhát és a legfontosabb dolgaimat egy hátizsákba. Csendben lépkedtem végig a folyosón. Már majdnem az ajtónál voltam, amikor Márta néni megjelent.

„Hová készülsz ilyen korán?” – kérdezte gyanakodva.

„Elmegyek” – mondtam halkan.

„Ne légy ostoba! Egy nőnek az a dolga, hogy szolgálja a családját! Gábor szeret téged! Mi mindent megtettünk érted!”

„De én már nem szeretem magamat ebben az életben” – suttogtam.

Márta néni arca megkeményedett. „Ha most elmész, soha többé ne gyere vissza!”

Nem válaszoltam. Kinyitottam az ajtót és kiléptem a hajnali utcára.

A buszmegállóban ülve először éreztem magam szabadnak hónapok óta. A telefonom csörgött – Gábor hívott –, de nem vettem fel. Tudtam, hogy most először magamért döntök.

Hazamentem anyámhoz vidékre. Amikor meglátott az ajtóban állva, csak annyit mondott: „Végre hazataláltál.” Sírtunk mindketten.

Az első hetek nehezek voltak. Gábor többször próbált elérni, üzeneteket hagyott: „Miért tetted ezt velünk? Hogy lehettél ilyen önző?” De én már nem akartam visszanézni.

Anyám mellett lassan újra megtaláltam önmagamat. Visszamentem az egyetemre, új barátokat szereztem. Néha még mindig hallom Márta néni hangját a fejemben: „Egy nőnek ez a sorsa.” De most már tudom: senkinek sem kell beletörődnie abba az életbe, amit mások választanak helyette.

Most itt ülök a régi szobámban és azon gondolkodom: hány nő él még mindig mások elvárásainak árnyékában? Hányan félnek kilépni abból az életből, ami nem az övék?

Talán te is voltál már ilyen helyzetben? Vagy ismersz valakit, aki most is küzd ezzel? Vajon mikor leszünk végre bátrak ahhoz, hogy önmagunkat válasszuk?